Régi Óvári Diákélet - Pipakupak Inspektor és társai - Vivat Academia
Szemezgetés az óvári diákéletről és a hagyományokról Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrár-felsőoktatás 175 éve című könyvéből
…Diákegylet a múlt század első felében igen kevés volt az országban, de az ifjúság hamar kialakította a maga szokásait. Egy elsárgult iratra hivatkozva állítja Horschetzky Károly (egy növendék, 1840-ben beiratkozott jeles tollforgató), hogy már az intézet alapítása óta élt az a szokás, miszerint minden tanév kezdetén a várban lakó elsősök, a „Fuchs”-ok (így nevezték a balekot vagy gólyát) a maguk köréből választanak egy „pipakupak-inspektort, hogy… életük és mozgalmuk képviselőjeként elöljárójuk legyen”. Minden hallgatótól kapott egy pakli dohányt, innen van az elnevezés. Az összegyűjtött dohány több mint 800 tömésre volt elegendő és arra szolgált, hogy a kívül lakó, az előadásokra korán érkező kollégáit az inspektor megkínálhassa egy-egy tömet dohánnyal.
Az inspektornak egyéb kötelmei is voltak:”a nemes szőlő és az árpa levét megfelelő mennyiségben jól kellett bírnia”. Ő volt – vitás esetekben – a döntő- és békebíró, továbbá ő ügyelt a hallgatói ünnepélyek szertartásosságára is.
Voltak más tisztségviselők is. Két ellenőr jegyezte fel és foglalta össze a nyilvános ülések határozatait, továbbá „egy vigalom-mester, aki az ilyenkor nélkülözhetetlen dalolást vezette”. Néha más volt az előénekes, de minden dal előtt inni kellett. A teremben – kissé megemelve – volt egy söröshordó, amelynek a csaposi tisztjét egy hallgató látta el. Neki percnyi nyugalma nem volt. A szokásos ételt – kolbászt és kenyeret – is a beavatottak szolgálták fel. A dalosok éneke olykor színesen egybeolvadt a cigánybanda muzsikájával.
Felemelő volt minden tanév kezdetén tartott ismerkedési est, a „Suff”- (korty) – ünnepség. Ezt Bujanovich Rudolf vezette be 1836-ban „avval a céllal, hogy megszüntesse a rangbeli különbséget az intézet tanulói között, és közös kötelékbe egyesítse a legtávolabbról érkezett szíveket”. Ez a közös kötelék – az intézet – „arra buzdítja növendékeit, hogy majdan hazájuk gazdasági viszonyait erejükhöz mérten fejlesszék”. Az ünnepség színhelye az anatómiai tanterem volt. A gazdagon terített, pezsgővel ellátott asztalánál a tanári testület és minden hallgató megjelent. „A pohárköszöntőt az inspektor tartotta. Éltette a nagylelkű alapítót, a jelenlegi fenntartót, a tanári kart, az oktató ökonómusokat, és ivott a szebbik nemre s a szép jövőre”.
A következő napon rendezték a bált, amelyen a környékbeliek közül sokan megjelentek.
E korszakban a hallgatók nehéz fizikai munkát is végeztek és kevésbé érezték szükségét a sportolásnak, de – ha maradt szabadidejük és energiájuk – lovagoltak, úsztak, eveztek. Volt sportpályájuk is, a „gymnastikon”, valahol a park szélén, egy fáktól övezett gyepes térség. A koszorúzó fák egyben mászásra is szolgáltak.
„A társaság az élet vidám szükséglete, amire egy kisváros kevés alkalmat kínál. A növendékeknek nem marad más hátra, mint az, hogy… összegyűljenek egy vendéglőben inspektoruk elnökletével.” Más szórakozásuk nem is lehetett a hosszú téli estéken. Még villany nem volt, a gyertya vagy szövétnek pedig igen gyenge fényt adott, nagyon rongálta a szemet. Tanulni aligha lehetett lángjánál.
Beszélgetés, vitatkozás mindenféléről, pipaszó és poharazgatás mellett és – természetesen: dal, a praxi nélkülözhetetlen hangulati társa búban és örömben.
Íme, a bordal egy strófája a három közül – magyar fordításban:
A csapszékben ködös füstben
Ülünk együtt nagy meghitten
Nedves tűz van a pohárban
Füst és láng meg a pipában
A szerelmet dalban
Énekeljük karban
Reszketnek a falak bele
De nem dőlnek sohase le.
Dr. Vincze Judit