Óvári Gazdászok Szövetsége

45 éve jelent meg Fekete Istvánnak az Alma Mater számára ajánlott műve

Fekete István (1900-1970) "író, számos ifjúsági könyv és állattörténet szerzője. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az «erdész-vadász irodalom» legismertebb művelője. Jókai mellett, minden idők legolvasottabb magyar írója. 2002 decemberéig legalább 8 700 000 példányban adták ki műveit magyar nyelven. Külföldön tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei" – a világhálót böngészve ezekkel a száraz, de mindennél többet mondó tényekkel találkozhatunk a Wikipedia internetes enciklopédiának az egykori óvári gazdász nem mindennapi életművét taglaló szócikkében.

Nagyszerű könyvein, illetve az azokból készült filmeken generációk nőttek fel, így Fekete István valószínűleg rovatunk legismertebb személyisége. Ennek ellenére – teljes ellentmondásként – a XX. századi magyar irodalom legnépszerűbb írójáról nagyon kevesen tudják, hogy nagy sikerű műveit az óvári gazdászok népes családjához tartozva, mezőgazdász képesítéssel a zsebében alkotta. Könyveinek egy részét pedig a Nirnsee uradalom vezetése közben őt körülvevő természet ihlette, alkotói világát jelentősen formálta.

Az író ezen gyakorló gazda oldala talán még kevésbé ismert, holott oklevelének átvétele után, elhagyva az Alma Mater ódon falait, életének következő 15 éve kiváló eredményekkel tarkított, verejtékes bakócai gazdálkodással, majd az ajkai uradalom irányításával telt egészen 1941-ig, amikor is a Földművelésügyi Minisztériumban kezdte meg szolgálatát. Eddigre már több írása is napvilágot látott, és pár éven belül már befutott írónak számított.

Alkotói nagyságát jelzi, hogy a kor jelentősebbnek tartott íróit, költőit, irodalomtörténészeit, esztétáit, kritikusait és műfordítóit magába tömörítő Kisfaludy Társaságba is beválasztották. Ezen szűk körhöz tartozása ellenére a II. világháborút követő vészterhes idők semmi jót sem ígértek Fekete Istvánnak. 1946 tavaszán tiltó indexre került, majd évekig tartó mellőzöttség után az olvasók között osztatlan népszerűségnek örvendő könyveit ismét kiadták. Ezek alól "természetesen" kivételt képzett például a rendszerellenesnek titulált Zsellérek című műve, melyet akkor is, és ma is kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Új írásokkal is jelentkezett, majd 1960-ban még József Attila-díjjal is kitüntették. Sikerei ellenére az irodalmi életben élete végéig kettős mércét alkalmaztak vele szemben.

Fekete István halála előtt három évvel, 1967 őszén kereste fel utoljára tanulmányainak egykori színhelyét, az akkori Agrártudományi Főiskolát. Az óvári agrár-felsőoktatás 150. jubileumi éve a következő esztendőben volt esedékes, s az évforduló alkalmából az egykori hallgató ígéretet tett, hogy az 1968-ban megjelenő Barangolások című kötetét "az ünneplő alma maternek" ajánlja. Ígéretének eleget téve olvashatjuk írásának elején: "A 150 éves Mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskolának szeretettel ajánlja ezt a könyvet öreg diákja".

Az egykori diák alább vázolt életrajzának felépítése kissé eltér a rovatban szereplő többi biográfiáétól. Ennek egyik legfőbb oka, hogy összeállításunknak valószínűleg ő a leghíresebb személyisége, életének és munkásságának bizonyos szakaszai jól ismertek a nagyközönség előtt. Így e néhány mondatban inkább az Alma Materhez, Magyaróvárhoz fűződő viszonya, illetve gazdatiszti évei kerülnek kihangsúlyozásra, azok is inkább korabeli idézetekre, visszaemlékezésekre építve, néhány anekdotával színesítve.

"… szeretetem határtalan határát egyetlen szó fejezi ki … Gölle"

Fekete István 1900. január 25-én, egy kis belső-somogyi faluban, a IV. Béla király lováról elnevezett Göllén látta meg a napvilágot, Fekete Árpád kántortanító és Sipos Anna első gyermekeként. "A család hagyományaiban szélsőségek keveredtek: apai nagyanyja a francia forradalom elől elmenekült nemesi család sarja" volt, férje Fekete Antal pedig az Esterházyak hercegi építészeként működött. "A másik pólus: dédnagybátyja Damjanich János, az aradi vértanú. S akadt a családban szent életű pap és iszákos csavargó is" – írja Fekete felmenőiről Walleshausen Gyula.

Édesapja kemény, kitartó munkával alapozta meg családja jövőjét és megbecsülését Göllén, aki amellett, hogy a falu nagy tudású, szigorú, de tisztességes iskolamestere volt, gazdálkodóként is híressé vált a környéken és országosan egyaránt (Fáni nevű tehenével még az 1906-ban rendezett Országos Tenyészállatvásár első díját is elnyerte). Egyébként Gölle és környéke már a régi időktől fogva neves mezőgazdasági vidék volt, híresek voltak zsíros termőföldjei és helyi tenyésztésű, kiváló termelésű haszonállatai.

Fekete István ebben a környezetben nevelkedett, a gyerekkor hatásai mélyen beleivódtak zsigereibe. Az elemi iskola első négy évét iskolamester apja keze alatt, szülőfalujában végezte. A göllei esztendők – pozitív értelemben – rányomták bélyegüket életének későbbi szakaszaira, és egyben írói munkásságára is. Walleshausen írja róla, hogy a "falusi gyerekkor élményei rögződnek benne és megmozgatják fantáziáját", dr. Szabó János tollából pedig tudjuk, hogy "édesapja mellett szerette meg a madarakat, állatokat és figyelt fel a természet ezer csodájára, amelyek a későbbiekben írói életművének meghatározó élményanyagát jelentették számára". Az író visszaemlékezései is erről tanúskodnak, miszerint első vadászélményeit már nagyon fiatalon, körülbelül 3 éves korában szerezte, és írni is 8 évesen, Göllén kezdett.

A Nimfea Természetvédelmi Egyesület tanulmánya Fekete István gyermekkoráról bővebben is megemlékezik: "nagy hatással volt rá anyai nagyanyja – akivel egy szobában lakott – valamint édesanyja, akik melegszívű szeretetükkel ellensúlyozták apja vasszigorát. Fekete Árpád gyakran túlzott szigorának több oka is volt: egyrészt akkor még dívik a pálca használata és természetes a fiúgyerek verése. Másrészt a mester gyerekének a legkülönbnek kellett lennie az egész városban, de közrejátszott a maga és felesége családjában jellemző szélsőségek (a már említett "életművészek" mellett szent életű papok) sora is. Talán ettől akarta óvni fiát. Önmagát akarta látni Istvánban, szorgalmának, kitartásának, értékeinek továbbvivőjét. Fekete István így írt erről: «Sokáig azt hittem, talán nem is szeret engem; soha meg nem csókolt, csak nagyon későn, akkor már erre kevés időnk volt. Néha – most már a kegyelet és a végtelenségbe hulló szeretet szavával mondom – majdnem gyűlöltem apámat». … Időközben azonban három lánytestvére is született – jelentősen megváltoztak a körülmények. Kicsi és szűk lett a falu. Fekete Árpád hosszas töprengés után úgy döntött, hogy iskolamesteri nyugdíjaztatását kéri. Megkezdte a birtok felszámolását, hogy a család a városba költözhessen. A döntés elsősorban azért születik, hogy a gyerekek kellő fokú iskoláztatása megoldott legyen. István az elemi iskola ötödik osztályát már Kaposváron kezdi el. Egy év múlva az egész család Kaposvárra költözik, a Honvéd utcába. Az apa a Városházában kap hivatalnoki állást, a fiú a helyi gimnáziumba jár".

Walleshausen írásában Fekete István kaposvári éveiről a következőket olvashatjuk: "jól tanul, ám a gimnázium első osztályában kudarcok érik. Átíratják a polgáriba, itt észreveszik rendkívüli íráskészségét, fantáziája gazdagságát és természetrajz iránti érdeklődését. 1915-ben a három évfolyamú kereskedelmiben folytatja tanulmányait. Itt is felismerik tehetségét, írásra buzdítják. 1916-ban megjelenik első verse a Zászlónk című ifjúsági lapban". Első igazi vadászélménye is életének erre a periódusára esik, amikor is 1917 nyarán Somogyfajszra utazik nagyapai nagynénjéhez. Igazi patronos puskával járja az erdőket, mezőket és sikerül elejtenie első rókáját.

"… a somogyi rétek levegője elkísér Óvárra, ahol az akadémiát végeztem"

Az első világháború már a vége felé járt, amikor 1917 végén önként bevonult katonának. Az ifjú Fekete a 19-es önkéntes honvéd gyalogezred kaposvári zászlóaljánál szolgált, így családja közelében maradhatott. A kereskedelmi iskolát megtoldották még egy évvel, amely végén ún. hadi érettségit tett. Ekkor már 1918 tavaszát írták. A kaposvári diákéveket gödöllői tiszti iskola követte, káplárként szolgált egészen a Monarchia seregének összeomlásáig.

A Tanácsköztársaság idejében valahol az ország déli részén, a szerbek által megszállt terület mentén katonáskodott. "A kommün bukása után Kaposvárra vezénylik, majd Debrecenbe kerül és éli a vidéki garnizon tisztjeinek életét. Néhány óra gyakorlat, aztán unaloműző mulatozás, amiből nehéz kimaradni. Borgőzös fejjel a templomba betámolyogva, szilaj nótára gyújtottak. A pap vezette ki szelíd szóval...

Talán éppen ez az élmény volt az utolsó csepp a pohárba... Megcsömörlötten ettől az élettől, felébred jobbik énje és beiratkozik a debreceni Gazdasági Akadémiára, bár ott éppen ekkor, 1923/24-ben kulminál a létszám 503 hallgatóval. De ő bekerült: Varga Kálmán igazgató Göllén volt gyakornok még az 1890-es években. Akkori «hőstettét», 40 hold lekaszált, rendben fekvő száraz repce megforgatását (amit bölcs principálisa elnéző oktatással intézett el) nem felejtette el. Most visszaadhatta egy gölleinek – a másik göllei jóindulatát" – Walleshausen megemlékezésében Ruffy-Varga Kálmánra, egykori óvári gazdász diákra, Cserháti Sándor tanítványára utal. A későbbi debreceni igazgató egy időben oktatott Magyaróvárott és Kassán is, mígnem Kolozsvárott kapott professzori kinevezést, illetve a helyi akadémia növénytermesztési kísérleti telepének lett vezetője. A trianoni békediktátummal az intézmény az elszakított országrésszel együtt Romániához került, Ruffy-Varga áttelepült Magyarországra és a debreceni akadémia kötelékén belül, annak igazgatójaként szolgált egészen 1935-ben történő nyugdíjazásáig. A cívis város köztiszteletben álló polgárát a település törvényhatósági bizottságának örökös tagjává választották, illetve 1927 és 1935 között a Felsőház tagja is volt.

A kitérő után folytatva az agrártörténész Fekete életéről szóló írását: "1924 januárjában alakulatát Magyaróvárra helyezik, tanulmányait itt folytatja – egyelőre – rk. hallgatóként, mert csak jeles kereskedelmi érettségit fogad el az akadémia. Újból érettségiznie kell, hogy diplomát is kaphasson, hiszen «kilátása van» állásra – amint azt Bánvárth igazgató 1925 novemberében végzett felmérésére válaszolja. Ekkor már III. éves volt és szorgalmasan tanult, de időnként belátogatott a Központi Kávéház különszobájába, a «Pokol» társaság törzsasztalához egy kis vidám csevegésre".

Ahogy a 20-as években egy ideig az ifjú Fekete István élete, úgy az ország és az Alma Mater állapota sem mutatott túl kedvező képet. A Akadémia egykori igazgatója, Bánvárth Sándor foglalta össze talán a legérzékletesebben e szomorú időszakot. "A háború összeomlása s az azt követő forradalmak gyászos korszaka az akadémia életére is nyomasztólag hatott. A tanítás nem folyhatott zavartalanul. Tanárra és hallgatóságra egyaránt ránehezedett a bizonytalanság nyomasztó érzése s a folytonos mélyreható politikai változások nagy hátrányára voltak a tanításnak is." Az akkori vezetés – természetesen karöltve a tanári karral – kitartó és erőn felüli munkával állt helyt a vészterhes időkben is. A világégés okozta veszteségek, a szűkös anyagi körülmények, illetve a forradalmak okozta instabilitás ellenére sikerült megszilárdítaniuk az Alma Mater helyzetét. A materiális javak hiányát ellensúlyozta a magasan kvalifikált személyi háttér és a hatalmas akaraterő, amelyek együttesen segítették az élet újraindulását, és reményt adtak egy szebb jövőre.

A nem túl kedvező kép ellenére az óvári gazdász – nem hazudtolva meg önmagát – azért óvári gazdász maradt. Ahogy akkor, és természetesen az előtte eltelt és a majdan elkövetkezett nem egész 100 esztendő során is, a hallgatók élvezték fiatalságukat, nem vetették meg a jobb fajta mulatságokat, a borgőzös estéket, a különböző csínyeket és néha-néha azért engedtek a gyengébb nem csábításának is, valószínűleg Fekete István sem volt ezek alól kivétel.

Fia egy 2004-ben megjelent könyvében utal édesapja habitusára, illetve közöl egy visszaemlékezést akadémista éveiből: "mindent megértő, elnéző és rendkívül békeszerető ember volt. Soha nem kiabált, nem hangoskodott, és mindig megőrizte a nyugalmát. Nagyon jellemző példa erre Mezey Zoltán nevű barátja írása, amely 1995. május 20-án jelent meg az emigráció legnagyobb példányszámú magyar lapjában, a Kanadai Magyarság című lapban.

«... Magas, széles vállú, kivételes erejű férfi volt. Az utóbbi megnyilvánulásának egyszer szemtanúja lehettem, mert én is azokban az években jártam a magyaróvári Mezőgazdasági Akadémiára, amikor ő, habár öt évvel fiatalabb voltam nála.

Félelmetes fizikai ereje ellenére halk szavú, melegszívű és rendkívül békés ember volt. Nyugodtságát soha nem vesztette el. Egyszer a bátyám születésnapját ünnepeltük egy cigányzenés kocsmában, amikor a szomszéd asztalnál ülő négy férfi gúnyolódó megjegyzéseket tett elnyűtt egyenruhájára. (Szinte mindig katonaruhában járt, mert szegénysége miatt csak egy civil ruhája volt, és azt kímélte. Itt tudnunk kell, hogy Fekete István édesapja az első világháborúban az egész vagyonát – házát, földjét stb. – hadi-kölcsönre jegyezte, és mindenét elvesztette. Fiának egyetemi tanulmányait tehát nem tudta finanszírozni. Fekete István ezért nyolc évig hivatásos katona volt, és közben elvégezte a négyéves Gazdasági Akadémiát.)

A szomszéd asztalnál ülő négy férfi hangos gúnyolódását és sértegetését Fekete István hosszú ideig tűrte, majd felállt, és melléjük lépve azt mondta:
- Uraim, rám bizonyos határokon belül azt mondanak, amit akarnak. De ha az egyenruhámra még egy sértő szót mondanak, megharagszom!
- Hát akkor haragudjon meg! – harsogta az egyik, és felnyúlva letépte egyenruhája zubbonyának a zsebét.
Mire akkora pofont kapott Fekete Istvántól, hogy székestül a harmadik asztal alatt kötött ki. Társai Fekete Istvánra vetették magukat, és mi is felugrottunk a bátyámmal, hogy segítsünk neki, de nem volt ránk szüksége.
Az első támadóját egyetlen ütéssel letaglózta. A másodikat – még nála is magasabb, testes fiatalembert – mint egy könnyű rongybabát úgy a falhoz vágta, hogy az ájultan elnyúlt. Látva az iszonyatos erőt, a harmadik támadója rémülten elrohant.
Fekete István, mintha mi sem történt volna, nyugodtan visszaült a helyére, és így szólt:
- Nem szeretem az ilyen gyerekes civakodásokat... – és újabb sört rendelt.
Később elkérte a pihenő cigányok prímásától a hegedűjét, és eljátszotta kedvenc nótáinkat. Olyan szépen hegedült, hogy nemcsak a kocsma vendégei, hanem még a cigányok is megtapsolták...»".

Réti Attila Fekete István és az Alma Mater című írásában szintén olvashatunk egy korabeli történetet az író Magyaróvárott töltött időszakából. "Láng Rezső a Piarista Gimnázium magyar irodalom szakos tanára – aki író, s egyben vadászember volt – mint Fekete István lektora, hosszú évtizedekig folytatott levelezést vele. Ebből az irodalmi értékű hagyatékból származik az alábbi vallomás az itt töltött időről:

«Megkérdem Tőled, hogy azt a Cikó vagy Cikola – a nevére már nem emlékszem pontosan – szigeti területet mióta bérled? Nem nagyon fontos kérdés ez, de ha már 1925. telén is a Tied lett volna, úgy engedd meg, hogy 2 kakassal és egy jegeskacsával adósodnak érezzem magamat... A dolog úgy történt, hogy én abban az évben – elég vén fejjel, mint katona – végeztem Óváron az akadémián. Egyik este a Központiban beszélgettünk, s valaki feltette a kérdést, hogy kinek van kedve kimenni valami szigetre, ahol „bál” és frissen csapolt sör van. A bál nem túlságosan izgatott, de a frissen csapolt sört mindig szerettem, nem is beszélve a „szigetről”, mely nagyon izgatta a fantáziámat. Mentünk. Hogy hányan ültünk a kocsin, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy női-népek is társultak erre a kalandos útra és egymás hegyén-hátán példátlanul jól mulattunk.

Nem részletezem a dolgot. Valami kompféle járművön is mentünk, melyről az egyik kamerád hangtalanul dőlt abba a kutyahideg vízbe, hogy alig bírtuk kimenteni. Ez azonban reggelfelé volt és a szigetre utaztunkban történt, hova valami bérlő hívott meg bennünket, akivel a „bálon” ismerkedtünk össze. A bérlőnek több rendbeli nőtagja és – állítólag – akadémiai oklevele volt, azonkívül diópálinkája ... A nőtagok rendesek voltak, a diópálinka kiváló, az illető egyébként úriembernek nézett ki, hát az oklevelére a kutya sem volt kíváncsi... Egyszóval kiválóan éreztük magunkat és másnap délelőtt, amikor felébredtünk, házigazdánk megkérdezte, nem akarok-e fácánt lőni? Gondolhatod, hogy akartam. Lőttem is két kakast és egy jegeskacsát, melyet azonban elvitt a víz. Azt pedig, hogy ez orvvadászat volt, csak hónapok múlva tudtam meg.

Ha tehát ez a terület akkor már a tied volt, úgy hálás köszönetet mondok a kiváló szórakozásért és állom az adósságom.»"

A történeti hűség okán, illetve az esetlegesen adódó félreértéseket elkerülendő, idekívánkozik még egy megjegyzés, miszerint a hallgatók élete azért nem csak dorbézolásból állott. A nagy többség, ha nem is folytatott aszkéta életmódot, de jogai mellett úgymond tisztában volt kötelezettségeivel is. A hallgatók nagyrészt ennek tudatában töltötték idejüket Magyaróvárott, összekötve a kellemest a hasznossal. Mint tudjuk, Fekete István is úgy végezte a négyéves Gazdasági Akadémiát, hogy közben katona volt. Hétköznaponként az akadémiára járt, este és hétvégenként katonai szolgálatban állott, éjjel pedig tanult, így csak ritkán tudott időt szakítani a kikapcsolódásra. Levelezéséből tudjuk, hogy ami pénze megmaradt az akadémiai tandíjon felül a katonai fizetéséből, azt szülei életét megkönnyítendő, haza küldte. Saját magának pedig csak pár pengőt tartott meg, amiből magyaróvári tartózkodását finanszírozta.

Az időben nagyot ugorva, viszont még mindig Fekete István Magyaróvárral kapcsolatos emlékeinél maradva, álljon itt még egy-két korabeli anekdota a fentebb már idézett szerzőktől. Fekete István "hűséges barátja és tanítómestere, Kittenberger 1958-ban eltávozott az örök vadászmezőkre. Fekete 1962-ben megírja «Kitty» – így becézték barátai – életrajzát, s ebben a múltba tekintve, felidézi egy óvári vadászat közös emlékét is. Az esemény harmadik szereplője Láng Rezső, az óvári piarista gimnázium «galamblelkületű» tanára, aki kétszeresen is civil volt. Először, mert nem volt pap, másodszor, mert «Sólyom» álnéven gyakran írt a Nimródba, s belső munkatársként a lektorálásban segítségére volt Kittenbergernek. Kezdő tollforgató korában az ő kezébe jutottak Fekete írásai is, akinek a stílusa hamar kiforrott. Láng észrevételei lassan elapadtak, és lektori vélemények baráti levelekké alakultak. Kettejük irodalmi értékű levélváltása évtizedekig tartott.

Egyszer – valamikor a harmincas évek második felében – Láng Rezső meghívta Óvárra vadászni Feketét, Kittenbergert és Csathót. Délelőtt Kitty rossz formában volt, de mint minden «igazi» vadász, ezért nem önmagában kereste a hibát, hanem a patronokat készítő Láng Rezsőt okolta. A jó somlai borral megöntözött ebéd után azonban már úgy lőtt a híres Afrika-vadász, mint egy «angyal, s mint ilyen, mereven ellenállt a kísértésnek, hogy este elmenjünk a Központiba emlékeket keresni.

De hát Kálmán nem volt Óváron gazdász és nem érezhette, hogy még a Lajtának is sörszaga volt, s a korzón régen elszakadt kis cipők kopogtak. . .

Csathó Kálmán nevetett. Sólyom mosolygott, és nem mentünk sehová. Ma is sajnálom!»

E kis epizód után hosszú idő telt el, amíg ismét Óvárra vetődött Fekete. Valahogy úgy volt, mint élete alkonyán a férfi, aki fél első kedvesét viszontlátni évtizedek múltán…".

Fekete István tehát jó ideig nem látogatta a várost, "annak ellenére, hogy kedvenc vadászterülete, főleg a szarvas-bőgés idején a dunakiliti Holzschuster-féle erdészház környéke volt. … Ez idő alatt az intézmény és az író is hol a történelem szigorú-éles fogaskerekei közé szorulva küzdött az életben maradásért, hol pedig megelégedetten végezhették hivatásukat társadalmi közmegbecsüléstől övezve.

A hatvanas évek közepén vetődött fel a gondolat az Akadémia akkori vezetői körében, hogy az Alma Mater közelgő 150 éves évfordulója előtt hívják meg a régi diákot, látogasson el Óvárra, s hogy ezen alkalomkor kérjék fel egy könyv megírására, mely a jubileum tiszteletére születne. E lelkes emberek dr. Márton Géza egyetemi tanár, dr. Hajdú Frigyes egyetemi docens, dr. Czimber Gyula, az akkori KISZ titkár voltak. Az akció 1966-ban kezdődött. A kapcsolatot részben Vida Lajos vadászati főfelügyelő és Láng Ágoston mezőgazdasági mérnök révén sikerül felvenni az íróval, aki a többszöri próbálkozás után fogadta el a meghívást. 1967 nyarán tett ígéretet arra, hogy ősszel a szarvasbőgés után meglátogatja az intézményt, s itt tölt egy éjszakát. Az egyetem vezetői tiszteletük jeléül a Vár kapujában várták a vendéget. Az egyetem megtekintése után az író legnagyobb elismerését fejezte ki a fejlődés láttán; s a vacsora utáni baráti beszélgetéskor elmondta azt is, hogy azért nem jött el már korábban meglátogatni régi iskoláját, mert ő, mint író, nem akarta a régi Gazdász Akadémia illúzióját megrontani, de a látogatás eredményeképpen sajnálja, hogy ilyen sokáig várt ezzel. Ekkor kérték fel Őt egy a magyaróvári gazdászélettel kapcsolatos könyv megírására. Ő a következőket válaszolta. Meg tudná írni ezt a művet, azonban ez (a könyv) a közönségnek csak egészen kis rétegét nyerné meg. Ezzel szemben azt ajánlotta, hogy Barangolások című könyvének kezdőlapjára – mely az évforduló évében, 1968-ban jelenik meg – ajánlást ír, ezzel talán többet használ az ünneplő Alma Maternak."

Ígéretének eleget téve olvashatjuk írásának elején: "A 150 éves Mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskolának szeretettel ajánlja ezt a könyvet öreg diákja". Sajnos a könyv megjelenése után hamarosan bekövetkező halála megakadályozta abban, hogy újból meglátogassa tanulmányainak egykori színhelyét.

A magyaróvári kötődésekhez fontos adalékokkal szolgál a 2002-ben megjelent Kedves Rudi bátyám! c. könyv, amelyben az író Láng Rudolfhoz címzett leveleit gyűjtötték össze a kötet szerkesztői.

Fekete István és az Akadémia kapcsolatáról szóló rész zárásaként érdemes még pár elfeledett sort idézni A magyaróvári agrár-felsőoktatás 175 éve c. munkából: "az óvári két esztendő sorsfordulót jelentett számára és felkészülést az új életre. Naplófélét vezetett és egy kis csomag kézirattal hagyta el Óvárt. Későbbi regényeinek egyes szereplőiről, megfigyelt figuráiról készített vázlatok lapulhattak a paksamétában. Az Ünnepben írja, hogy «a somogyi rétek levegője elkísér Óvárra, ahol az akadémiát végeztem. Gazdatiszt lettem. Végzem a munkám, mint más ember, de a kísértés és a vágy el nem hagytak soha: életet, színt, csillogást, muzsikát adni a szavaknak.»"

"A szülőföld szálai örök összekötők a tájjal és a földdel, amiből az ember lett, és amivé lesz, és nem szakadhatnak el soha"

Fekete István 1926. július elsején vette át a Bánvárth Sándor igazgató és Világhy Károly professzor által szignózott gazdász oklevelét. Ezzel a nyolc évig tartó katonai szolgálata is véget ért, mint karpaszományos őrmester szerelt le. 1926 augusztusában már a Dunántúli-dombság lankáin fekvő Bakócán, mint segédtiszt – azaz kezdő agronómus – nyert alkalmazást gróf Majláth György birtokán. A 6000 holdas uradalom Baranya megyében terült el, a frissdiplomás mezőgazdász pedig Kövesdpusztán lakott, a község határában. A pályakezdők helyzete akkoriban sem volt könnyű, a segédtiszt az ingyen koszt és lakás mellett csupán jelentéktelen összegű fizetésben részesült. Fekete István három évet töltött Majláth gróf szolgálatában, ez alatt – még a kezdetek kezdetén – ismerkedett meg későbbi feleségével, Piller Edithtel.

Választottjának édesapja, dr. Piller Ernő, egy szerémségi nagy bányatelep kórházának volt igazgató főorvosa és a megye egészségügyi főtanácsosa. A család az 1920-as évek elején, a magyarság kitelepítésével került Bakócára. Megjegyzendő, hogy Piller doktor annak ellenére jött át Magyarországra, hogy a hivatalos szerb vezetők felkérték az ottmaradásra és munkájának folytatására. Ezután a grófi család háziorvosaként nyert alkalmazást, ellátva a falunak és környékének orvosi teendőit is, így az uradalom dolgozóit ugyancsak ő kezelte.

Fekete István fiának visszaemlékezésében olvashatjuk: "A Majláth uradalom számvevői, «könyvelői» munkáit a segédtiszt végezte. Édesapám – aki kereskedelmi gimnáziumban érettségizett – a számvevőség mellett ellátta a gazdaság pénztárosi teendőit is." A kezdő mezőgazda tehát a birtok általános mezőgazdasági elfoglaltságai és az uradalom egyik majorságának önálló vezetésén felül még egy könyvelő számvevői-pénztárosi munkáját is végezte. Levelezésében – nem panaszkodásképp – írja: "fizikailag és szellemileg rettenetesen le vagyok zsarolva, mert az utóbbi hetekben 16-18 órákat dolgozom, és maximum 3-4 órákat alszom". Az idézett mondat nem kesergés volt a munka felett. A későbbi levélváltásokból kiderül, hogy a dolgok hátterében inkább csak egy cseppnyi türelmetlenség állt, ami érthető is, hiszen két ember helyett dolgozott, az anyagi megbecsülésre és az életben történő előrébbjutásra nem sok esélyt látott. Fekete valószínűleg bármilyen munkát elvállalt volna, csak fizetéséből teljen a nősülésre és a későbbi közös élet finanszírozására.

Emellett ő is tisztában volt a korszak szomorú valóságával, amit Fekete Árpád a következőképp fogalmazott meg: "Több százezer ember van munka nélkül. Diplomás emberek örülnek, ha kapnak egy utcaseprő- vagy villamoskalauz-állást. Örülj, hogy van lakásod, kosztod, valami kis fizetést is kapsz, a szakmádban dolgozol, gyakorlatot szerzel, aminek a jövőben nagy hasznát látod majd! Ne türelmetlenkedj, fiam, bízz az Úristen segítségében!..." – az apának igaza lett, a kitartás hamarosan meghozta gyümölcsét. Fekete István kissé élcelődve, kissé humorosan azért hozzátette még: "Az Úristenben való bizalmamban nincs hiány, a «türelemmel» azonban már komoly problémák vannak. Főként mióta két ember helyett türelmetlenkedem". Ide kívánkozik még egy, a fiatal gazdatiszt munkához és választott szakmájához fűződő viszonyát jól érzékeltető – szintén az író fia által közreadott – levéltöredék:

"Őméltósága tegnap este két vendégének megmutatta az erdőt – bár, hogy a sötétben mit láttak, azt nem tudom –, és hazafelé benézett velük az irodába, mert fényt látott az ablakban. (Lehet, hogy azt gondolta, égve felejtettük a «villanyt» – amit három nagy olajlámpa képvisel.) Az íróasztalomon szétteregetve ott volt a vetőmag-nemesítési tervem költségvetése, mert azon dolgoztam éppen.
- Elnézte az óráját, segédtiszt úr, hogy még éjjel ½ 11-kor is az irodában van? – kérdezte, amit a két vendége humornak minősített, mert nevetgélni kezdtek.
- Ha dolgozom, nem szoktam az időt nézni, gróf úr... – mondtam. Néhány percig elnézegette a tervemet, majd megérdeklődte, hogy reggel mikor keltem.
- Négy órakor, gróf úr... – feleltem. – A felsőpusztai fejésnél problémák vannak, és ott akartam lenni, hogy lássam, mi okozhatja ezt...
Arca elgondolkodó lett – szinte meleg –, majd azt mondta:
- A lelkiismeretes munka nagyon szép jellemvonás, segédtiszt úr, de az egészsége mindennél fontosabb. Alvásra mindenkinek szüksége van. Még az olyan fiatal, erős férfiaknak is, mint ön. (A gróf úr senkit nem tegez, és senkit nem magáz. Neki még a legfiatalabb bérese is «ön».)
A vendégek helyeslően bólogattak, s a gróf úr még azt mondta:
- Most pedig tessék hazamenni és lefeküdni. Reggel 7-nél előbb ne keljen fel, segédtiszt úr... – majd mosolyogva megfenyegetett az ujjával. – Ez nem jó tanács, hanem parancs!"

A történet itt nem ért véget, a levelezésből szintén kiderül, hogy Majláth gróf nem sokkal később újra felkereste gazdatisztjét:
"- A vetőmag-nemesítési gondolatához és az új gazdaságtervezethez pedig őszinte szívvel gratulálok... Kitűnő, alapos munka. A dolog azonban maradjon köztünk, mert a felettesei a hátuk mögött való kritikának minősíthetnék munkáját... Ezért úgy adom be nekik, mintha az én gondolatom és kívánságom lenne a dolog. A segédtiszt úr fizetését pedig havi 25 pengővel felemelem.
Az örömtől elpirultam – amit «öreg», katonaviselt ember lévén, kissé szégyelltem.
- Hálásan köszönöm, gróf úr... – motyogtam.
- Nincs mit, segédtiszt úr. Megszolgálta... – mosolygott szinte melegen, és kézfogása erős volt és férfias, nem pedig petyhüdten leereszkedő, mint általában."

Egy másik történet tanúsága szerint a kenyéradó Majláth gróf egy alkalommal még segédtisztjének irháját is megmentette. Fekete István egy szabad hétvégéjén egy kis kiruccanásra igénybe vette az uradalom egyik hintóját, amellyel az akkor épp születésnapot ünneplő főintéző a vendégeit akarta házhoz szállítani. Az uradalom tisztikara ekkor összeférhetetlenség, engedély nélküli hintóhasználat és egyéb vádak címén a segédtiszt elbocsátását kérte gróf Majláthtól. "«Őméltósága» – ahogy édesapám a leveleiben kissé gúnyosan nevezte őt – kedvelhette segédtisztjét, vagy becsülte a szorgalmát és szakmai képzettségét, mert a komornyik szerint, aki elpletykálta a dolgot Pillér doktornak, ezt mondta a küldöttségnek:
- Uraim, majd ha önök is hajlandók lesznek szinte semmiért heti nyolcvan-kilencven órákat dolgozni és két munkakört betölteni, akkor jöjjenek hozzám panaszt tenni a segédtisztemre. S aki annyit dolgozik, mint ő, annak joga van vasárnap néhány órára igénybe venni a hintót. Ha nincs más mondanivalójuk, akkor viszontlátásra, uraim..." – írja az ifjabbik Fekete könyvében. A történet csattanója, hogy az öreg gróf másnap – minden magyarázat nélkül – a másfélszeresére emelte a fiatal gazdász fizetését, majd később segédtisztjének saját lovat és bricskát adott, így mikor a fiatal Feketének esténként ideje maradt, bármikor behajthatott Kövesdpusztáról párjához, az alig fél órára lévő Bakócára.

A gesztus sokat jelenthetett a pályája elején tartó segédtisztnek. A jutalom alapját képező megfeszített, sokszor kora hajnaltól késő éjjelig tartó munkából pedig egyre több jutott neki, mert mint későbbi helyettesnek, hosszabb-rövidebb ideig az egész uradalmat is vezetnie kellett. A fáradalmakat természetesen ki kellett pihenni, a feszültséget pedig levezetni. Fekete István gazdászhoz hűen nem csak az eredményes gazdálkodásnak, hanem ennek is mestere volt. Az uradalom tisztikara által rendezett összejövetelek módot is adtak erre. Az ifjú segédtiszt ezekre rendszeresen meghívást kapott, egy ilyen alkalommal ismerkedett meg későbbi feleségével is.

Fekete István többek között "nagyon szépen hegedült, s ezzel emelte az összejövetelek «nívóját», vidám, szórakoztató ember volt, aki nagyon tudott cigány mellett mulatni. (Amit nyolcéves katonáskodása alatt bajtársaival rendszeresen gyakorolt.)" – olvashatjuk a Fekete Istvánra emlékezve c. kötetben. A könyv a mulatással kapcsolatban megemlít egy már Ajkán történt esetet. "Édesapám hűséges parádés kocsisa, Dénes Ferenc, egyszer összeverekedett a kocsmában valakivel, mert az illető «azt merte állítani», hogy a Fekete főintéző nem tud táncolni.
- Micsoda?! – harsogta méltatlankodva Dénes Ferenc. – Még hogy az én gazdám nem tud táncolni?!... Látták volna a csingeri kocsmában, amikor Lovászy Gábor főszolgabíró úrral az asztal tetején csárdásoztak!" Az író fia még hozzáteszi: "megemlítendő, hogy édesapám otthon soha egy korty szeszes italt, még sört sem fogyasztott. Évente kétszer-háromszor azonban – főként a nagy vadászatokkal egybekötve – baráti körével «kirúgtak a hámból». … Ezzel kapcsolatban az egyik erdélyi vadászatukról szóló cikkében azt írta Csathó Kálmán, a híres író-rendező, hogy: «Az országban Fekete Pistánál talán csak Jávor Pali (a színész) tud szebben mulatni!»" Egy másik erdélyi vadászatról pedig vadásztársaival és egy komplett cigánybandával tért haza, felesége "legnagyobb örömére" még három napig folytatták a vigadalmat…

Fekete István igaz barátságot csak kevés emberrel ápolt életében. A már említett Kittenberger Kálmán világhírű vadász, író, a Nimród című vadászújság tulajdonos-főszerkesztője, illetve a "civil" tanár, Láng Rezső, aki Kittenberger munkatársa volt, valamint Csathó Kálmán neves író, a Nemzeti Színház főrendezője tartoztak a szűk baráti köréhez. A felsorolás nem lenne teljes a következő személyek nélkül: dr. Vertse Albert, a Madártani Intézet igazgatója; Tőrey Zoltán, a Magyar Filmiroda igazgatója; gróf Wass Albert, földbirtokos, író; dr. Lovászy Gábor főszolgabíró (Fekete fiának keresztapja); dr, János Áron, ügyvéd, országgyűlési képviselő, illetve mindenképp említést érdemel a világhírű Afrika-vadász és író, gróf Széchenyi Zsigmond.

Ő rokoni kapcsolatban állt a Majláth grófokkal, barátságuk is Bakócára vezethető vissza. Erről így ír az ifjabbik Fekete: Széchenyi gróf "1926-ban látogatóban járt náluk, és nagyszabású vadászatot rendeztek tiszteletére. Alig negyedórával a körvadászat megindulása után, a világhírű gróf – akit körülrajongtak az «előkelő» vadászok – otthagyta őket, és odaballagott a háttérben szerényen meghúzódó huszonhat éves gyakornokhoz.
- Szervusz… – nyújtott neki kezet a gróf. – Az eligazításodból látom, hogy a sok marha között te vagy az egyetlen okos ember, aki ért a vadászathoz…
- Megtisztel, gróf úr… – rebegte édesapám.
- Ne szamárkodj ezzel a gróf úrral meg a magázódással! Zsiga vagyok. És téged hogy hínak?
[Széchenyi Zsigmond élete végéig «parasztosan» beszélt.]
- Fekete István… És nagyon megtisztelsz, gróf úr…
- Mondtam, hogy ne szamárkodj… Inkább azt mondd meg, hová álljak, ahol szerinted sok vadat fogok lűni! Ami azért fontos, hogy afrikai vadászrenomém ne szenvedjen csorbát… – nevetett jókedvűen Széchenyi Zsigmond.

Így kezdődött egész életükre szóló – és egymást mindig segítő – barátságuk."

Ahogy az előbbiekben már szó volt róla, Majláth gróf kedvelte Fekete Istvánt. Munkájával is elégedett volt, viszont – legnagyobb sajnálatára – a segédtisztinél magasabb beosztásban, ami egyben magasabb bérkategóriát is jelentett volna Feketének, nem tudta alkalmazni. A jobban fizető állásokat a régebb óta alkalmazásban álló, öregebb gazdászok töltötték be, állásüresedésre pedig remény sem volt. Feketét szorította az idő, nősülni szeretett volna, az pedig eléggé költséges volt már akkoriban is…

Az idő múlt, de nem tétlenül: a fiatal gazdász jövendőbeliének segítségével több száz kérvényt írt különböző állások beöltésére, mígnem a sokadik próbálkozás után, 1929 nyarán sikerrel járt, a segédtiszti állását intézőire tudta cserélni.

Ajkán a holland származású, disznókereskedésből lett földbirtokos, Nirnsee Ferenc keresett hatezer holdas uradalmának irányítására megfelelő embert, és Fekete István személyében talált is egyet. Így minden akadály elhárult a házasságkötés elől, az év végén a két fiatal egybekelt. Az ifjú feleség a következő esztendőkben egy lány- és egy fiúgyermekkel ajándékozta meg Fekete Istvánt. A gyermekek Ajkán és Budapesten nevelkedtek. Az ifjabbik Fekete azután 24 évesen Kanadába, majd az Egyesült Államokba emigrált. Apjához hasonlóan 35 évesen kezdett el írni, tulajdonosa és főszerkesztője lett a Chicago és környéke című magyar hetilapnak, illetve több könyv szerzőjét is tisztelhetjük személyében. Az édesanya után Edithnek keresztelt nővére még fiatalon apácának állt, ledoktorált, majd a Sacré Cœur-rend General prefectinje, iskolaigazgató és osztrák tanügyi tanácsos lett.

Az időben visszaugorva, az akkor még fiatal segédtisztnek szerencséje volt régi munkaadójával. Az öreg Majláth gróf rendkívül jó referenciát írt róla Nirnsee-nek, aki amúgy is nagy tiszteletben tartotta az arisztokratákat. Fekete egy levelében a következő sorokat írja feleségének kenyéradójával folytatott szokásos vasárnapi telefonbeszélgetéseik egyikéről:
"- Mondja, intéző úr, maga nem tudja, hogy ma vasárnap van…?
- Tudom, kérem, a reggeli misén ott voltam… – mondtam neki.
- Miért nem pihen otthon, mikor a vasárnap szabad magának? – kérdezte.
- Én úgy tanultam az Akadémián, hogy egy gazdaság vezetőjének addig nincs szabadnapja, amíg minden munkáját el nem végezte. Nekem pedig van még tanulnivalóm, amíg mindent megismerek Nirnsee úr birtokán és üzemeltetésén… – mondtam neki.
Sokáig hallgatott.
- Tudja, hogy a közel két tucat, idősebb és sokkal tapasztaltabb jelentkező közül miért magát alkalmaztam? – kérdezte.
- Azt hiszem, két okból… – mondtam. – Az első ok, hogy az Úristen így akarta. A második pedig, hogy Nirnsee úr jó emberismerő…
Nagyot nevetett.
- Az Úristen akaratában nem vagyok biztos, de azt tudom, hogy jó emberismerő vagyok! Magát pedig azért alkalmaztam, mert becsületes arca és szeme van, és mert kilenc évig nyomorgó katona volt… Persze valamit az is számított, hogy Majláth gróf úr nagyon szép ajánlólevelet írt magáról…"

Az újdonsült intézőt aztán öt év múltán Nirnsee főintézővé léptette elő, ekkor a birtokos szájából egy utalás is elhangzott Fekete majdani esetleges jószágigazgatói kinevezését illetően. Természetesen az idő múlásával csak a címek változtak, a munkakör ugyanaz maradt. A hatalmas birtok több lábon álló gazdálkodásának irányítása, az uradalom szerteágazó ügyeinek intézése komoly feladatot jelentett, amelyet Fekete kiválóan teljesített. Emellett céltudatosan fejlesztette a birtokot, folyamatosan új, komoly gazdasági előnyökkel kecsegtető ötletekkel állt elő, illetve valósította meg azokat. Walleshausen erről így ír:

"Fekete István mezőgazdasági szaktudása, gyakorlatias érzékkel párosult, emberszeretettel és becsülettel végzett munkája meghozza a maga gyümölcsét: a rosszul kezelt birtok ügyeit hamarosan rendezi. Vetőmagot nemesít, évente tíz-húszezer sertést nevel exportra, tejüzemet szervez, a merinó juhászat kosai a mezőgazdasági kiállításról díjakat hoznak haza. Eredményei, embersége a környék zárkózott parasztembereinek a szívét is maga felé hajlítja.

A birtok szétszórtan helyezkedik el, a legtávolabbi része 17 kilométerre Ajkától. Legszívesebben lóháton közlekedik, vállán az elmaradhatatlan vadászpuskával. Alakját már messziről felismerik a földeken dolgozók és megsüvegelik – ha tudják, mert elhaladtában Fekete idejében és tisztességgel köszönt mindenkit a mezőn, rangjától függetlenül, ahogyan az ősi szokás megkívánja."

Az egykori óvári gazdász fanatizmusa, szakmaszeretete környezetét is megfertőzte. Felesége visszaemlékezése szerint testvérbátyját, ifj. Piller Ernőt a nőkön és a kártyán kívül csak Fekete István szakmája érdekelte. A fiú aztán a későbbiek során megkomolyodott, tanulmányai végeztével kiváló mezőgazdász vált belőle, később egy felvidéki földbirtok főintézőjeként dolgozott, majd Észak-Magyarország elvesztése után Somogy megyében működött vadászati felügyelőként.

"Kerestem az utat, sirattam a tájat, a patakot, a poros utcát, a nádast, a cserszagú erdőt, mindent, de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, hogy közben – megtaláltam a Hazámat"

Első felnőttkori írásait Fekete István mint a Nirnsee birtok vezetője vetette papírra. Ezek rövid lélegzetű megfigyelések voltak, amelyeket a mindennapi munkája során tett tapasztalásaiból merített, elsősorban a vadászat, illetve a vadgazdálkodás témaköréből. A Nimfea Természetvédelmi Egyesület tanulmánya írja róluk: "Ezeket a Nimród vadászújság szerkesztőjének, Kittenberger Kálmánnak küldi el, aki megjelenteti azokat. Kittenberger ébreszti rá arra, hogy tudása, mondanivalója érték, amelyet másokkal is meg kell osztani. Első cikkét a Nimródban újabbak követik. Ezekben a madarak vonulásáról, a vadak viselkedéséről, szokásairól, a vadászat etikájáról ír. Egy év múlva Kittenberger levélben kéri, hogy látogassa meg a szerkesztőségben. A pályakezdő vadászíró és a neves Afrika-vadász író és lapszerkesztő személyes találkozása elmélyíti egymás iránt érzett kölcsönös rokonszenvüket. Fekete István nagyszerű embert ismer meg Kittenberger Kálmánban, akire egész életében tisztelettel tekint, és közöttük szoros, halálukig tartó barátság kötődik.

Fekete István későbbi munkáiban a parasztembereket, parasztsorsokat, a paraszti világot bemutató írásaival a hagyományos népiességet képviselő írókhoz áll közel. Ez a népies irányzat a két világháború közötti népi irodalom előtt bontakozott ki, és élt tovább a húszas-harmincas években is."

Az írás valószínűleg Fekete István Zsellérek c. könyvére utal, de valamiért azt nem nevezi meg konkrétan. E művét még 1939-ben, a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regény pályázatára írta. A kiírásra összesen 193 író küldte be pályaművét, az egykori óvári gazdász előlük hozta el a 3000 pengős első díjat. A könyv népszerűségét mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg. A II. világháborút követően a művet a rendszer a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek közé sorolva betiltotta, és a rendszerváltozás után is csak cenzúrázott formában adták ki. 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában. A könyv eredeti kiadását érdemes elolvasni, túlkapásoktól mentesen, néha szívszorítóan, de objektív módon mutatja be a korszakot a maga valójában, a Tanácsköztársaság egyes kegyetlen és megrázó momentumait. Vallót idézve: "Ő megelégszik annyival, hogy a bajokat, a tapasztalt igazságtalanságokat tiszta szívvel és jobbító szándékkal az olvasó elé tárja. Teszi ezt akkori is, amikor a vörös terror szörnyűségeit festi le (Zsellérek), s teszi akkor is, ha a földesúri gőg és önkény ellen emeli föl a szavát (Gyeplő nélkül)".

Walleshausen írásában is találunk néhány sort az előbbi könyvről: "A harmincas évek második fele társadalmi feszültségekkel terhes. Földreformra van szükség és erős polgárságra, köztük képzett gazdákra, szakértő és becsületes kereskedőkre. A fiatalság érdeklődését ezek felé kell hajlítani. E szükségszerű történelmi átalakulás lépéseit ábrázolja a … Zsellérek című regénye, amelynek szereplőiben ráismerhetünk az óvári gazdászok különböző rétegeinek képviselőire. Az ábrázolás hitelességét jelzi, hogy maga Surányi János – akkor már a Műegyetem professzora – vállalkozott a könyv ismertetésére a Köztelek 1940. január 21-i számában". Surányi szintén óvári gazdász, személyében a XX. századi magyar növénytermesztés egyik legkimagaslóbb, Kossuth-díjas alakját tisztelhetjük, akit a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjai közé választott. Budapesti professzorsága előtt a magyaróvári Országos Növénytermelési Kísérleti Állomás munkatársaként, majd igazgatójaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar agrárkutatásban.

Az elmondottak alapján látható, hogy Fekete messze nem csak ifjúsági könyvek, illetve állatregények szerzője volt, pályája elején egész más vizeken is evezett. Váltásra csak a későbbiek folyamán, a politikai rendszer változásával kényszerült. Az elmúlt évtizedekben ennek alapján skatulyázták be, mint kizárólagosan a fiatalságnak szóló művek szerzőjét.

A kitérő után folytatva a Nimfea idézetet: "Fekete Istvánnak az Új időkben megjelent írásai, amelyeknek válogatása 1941-ben jelent meg Öreg utakon címmel, javarészt természettárgyú írások, vadászemlékek. 1936-ban a Gárdonyi Géza Társaság történelmi regénypályázatot hirdet. Ekkor írja meg A koppányi aga testamentumát. Ez volt első könyve és rögtön a pályázat első helyezettje lett. Következő kisregénye a Csí 1940-ben jelenik meg. Főszereplői madarak, pontosabban egy fecskepár. A magyar parasztság helyzetéről, a feudális úr-paraszti viszonyról Gyeplő nélkül című könyvében rajzol átfogó képet (1948). Első regényeinek megszületése után mind gyakrabban látogat Pestre, írói feladatai ide szólítják. Kiadóhivatalokban, szerkesztőségekben fordul meg, új megbízásokat, feladatokat kap. 1940-ben a Kisfaludy Társaság soraiba választja. Ismeretségi köre bővül, ismeretséget köt a kor jeles íróival. Nem sokkal később színdarabot is ír, Hajnalodik címmel. A drámát telt ház előtt játsszák a Magyar Színházban és a Kamaraszínházban is, amely a második világháború kitöréséig közel száz előadást ér meg. Ezután pedig Bánki Viktor filmrendező kéri fel egy forgatókönyv elkészítésére". Ezt egy hét alatt készítette el, a film a mozikban Doktor Kovács István címmel futott, és osztatlan sikert aratott.

Walleshausen megemlíti hírlapírói, illetve érdekvédelmi munkásságát is: "Fekete rengeteget dolgozik. Nem utasítja vissza a fölkéréseket, különösen akkor nem, ha az agrárértelmiség érdekvédelmi folyóiratáról, a Gazdatisztek Lapjáról van szó. Itt a szakmai együvé tartozásra, egymás kölcsönös megbecsülésére figyelmezteti a közömbösöket. Ugyanakkor szembeszáll azokkal a színpadi és irodalmi ábrázolásokkal, amelyek a gazdatisztet valamiféle darabos, faragatlan lényként mutatják be. …

Az agrárértelmiséget tömörítő gazdatiszti egyesület igazgatóválasztmányi tagjai közé hívta, de sok munkája miatt nem jelenhetett meg egyetlen ülésén sem. Ezért 1939 őszén Faber György, a Gazdatisztek Lapjának főszerkesztője kereste fel ajkai hajlékában. Kíváncsi volt, hogyan él a híres író.

«Az első kézfogástól barátok lettünk. Őszinte nyíltság tükröződik szemeiből, tökéletes kiegyensúlyozottság ömlik el lényén... Vagy 4000 holdat kezel. Egyedül. Azelőtt volt számtartója, segédtisztje is... A birtok többeké. Sok gazdának kell jelentgetnie... Szabadságon még sohasem volt. Egy napra sem hagyhatja el a gazdaságot. Ezért nem járhat gyűlésekre sem… Egyetlen szenvedélye az írás... Annyi bizonyos; eddig még nem volt káros számára a gazdatiszti pálya. Ha nem a természet ölén élő ember volna, akkor nem írna olyan élethűen. ... Legyen minden gazdatiszt büszke Fekete Istvánra» – fejezi be látogatásáról szóló beszámolóját Faber György főszerkesztő és közben arra gondol, ki kellene innen emelni, hogy ne csak éjszaka írhasson! «,Micsoda lapot tudna a gazdatisztnek és írónak egyaránt kiváló Fekete István szerkeszteni». S ettől kezdve minden alkalmat megragad arra, hogy szószólója legyen Feketének".

Néhány hónap múlva a már említett Hajnalodik című új darabját próbálja a Magyar Színház. "Faber a Gazdatisztek Lapjában méltatja a színművet és hozzáteszi: «A darab szerzője civilben egy nagy uradalom szorgalmas intézője. Most is sok disznót hizlal és ez gátolta meg abban, hogy szorgalmasabban járjon darabja próbáira.» De a bemutató estéjén, 1940. november 16-án megjelent, s a közönség vastapssal üdvözölte a szerzőt. Hazatérve a cselédség – akiket ő munkatársainak tekintett – diadalkapuval fogadta.

A töretlen sikersorozat után, Faber György és többi barátja közbenjárására, a Földmívelésügyi Minisztérium végre 1941 tavaszán kinevezte előadónak az Oktató és propagandafilm osztályára. Forgatókönyveket és tudományos ismeretterjesztő filmeket ír és forgatásukhoz járja a vidéket, mivel időközben a fővárosba költözött".

A II. világháború hazai összecsapásai így már Budapesten érték őt és családját. Otthonukból kilakoltatták őket, mert azt német légvédelmi tüzérek foglalták el. A közelben lévő Notre-Dame de Sion apácazárda alagsorában kaptak menedéket. Felesége segítségével a zárdában öt zsidó személyt bujtattak. Ifjabb Fekete István visszaemlékezésében ezt olvashatjuk a történtekről: "Egyik nap német katonai razzia volt az épületben. Anyám jól beszélt németül, csevegni kezdett a katonákkal. Fiatal volt, szép, szőke és kékszemű. Lehet, hogy otthon hagyott feleségükre, barátnőjükre, testvérükre emlékeztette a németeket, akik abbahagyták az igazoltatást. Főként miután anyám mindegyiknek adott egy pohár francia konyakot. Anyám az egyik zsidó hölgyet – Rózsikát –, aki tizennyolc év körüli lányával, Katival bújt meg az alagsorban, mint a nővérét mutatta be a németeknek. A katonák kicsit melegedtek, megitták a konyakot, és sok szerencsét kívánva elmentek. Anyám «nővére» attól kezdve minden karácsonyra írt nekünk…"

Walleshausen könyvében megemlít egy, már a világégés után lezajlott esetet: "Megindul az élet a romokon. A minisztériumban élelmiszert osztogatnak, Fekete viszi haza kis hátizsákjában a babot és borsót, amikor a gyéren kivilágított utcán egy alak eléje ugrik. Viaskodnak, támadónak azonban fegyvere van, és puskája tusával Fekete István arcába csap... A támadó nem babot és borsót remélt. A hátizsákot az eszméletlenül fekvő író mellé dobja. Műtét, hosszas kezelés, de az összezúzott arc- és homlokcsontok közt szétroncsolta a látóideget az ütés. A bal szemére nem lát többé".

Valószínűleg az idézett írás a történet "hivatalos" verziója alapján készült. Ifjabb Fekete könyvében megemlíti, hogy Édesapja megtámadása tabutémának számított családjukban, mivel a leírtakkal ellentétben a támadás más körülmények között, és egészen más indíttatásból történt. Az akció mögött az új rendszer emberei álltak, az okokat pedig Fekete írásaiban és világszemléletében kell keresnünk. A visszaemlékezés szerint az író szemét kiverték, veséjét szétverték, és hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett, ahol két járókelő találta meg… Később, a férjét ápoló asszonyt ugyanezen körből felkeresték, és arra kényszerítették: ha nem akarja, hogy az egész családdal elbánjanak, akkor hazudja azt, hogy férje rablótámadás áldozata lett.

A Kisfaludy Társaságba történt 1944-es beválasztása ellenére a következő vészterhes idők Fekete Istvánnak sem ígértek semmi jót. Megjegyzendő, hogy a Társaság szűk köréhez csak a korszak jelentősebb és legnagyobbnak tartott írói, költői, irodalomtörténészei, esztétái, kritikusai és műfordítói tartoztak, akik taggá csak a szigorú és objektív szakmai értékmérés és elbírálás után válhattak. Ennek dacára, 1946 tavaszán az egykori gazdász tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írottak miatt, könyvei nem jelenhettek meg. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán két katolikus folyóirat, az Új Ember és a Vigilia fogadta írásait. 1949-ben Fekete Istvánt is eléri a minisztériumi tisztogatás, csak a szerencséjén múlott, hogy a koncepciós perek elkerülték.

"49 évesen nyugdíjba küldik. Ám ez nem elegendő az élethez. Tollára, eszére, tudására senki nem kíváncsi. Elszegődik uszálykísérőnek a Dunán, lapáttal forgatja az ömlesztett gabonát, takarmányt befülledés ellen. Aztán «fertőtlenítő brigád» tagjaként patkányt irt, majd napszámoskodik egy jószívű kertésznél. 1951-ben jut ismét szellemi munkához: tanári állást kap a kunszentmártoni halász-mesterképző iskolában. Biológiát tanít, tankönyvet is ír: újra alkot. De ezt is és az itt, szegényes kis szobájában született állatregényei, a Lutra és a Kele kiadását is elutasítják. Csak 1954-ben fogadja a kiadó, amikor a politika jege – átmenetileg – kissé megtörik, és 1955-től szépen sorjában megjelenhetnek örökszép ifjúsági regényei, elbeszélései. Most már nem lehet sem visszafogni, sem tagadni népszerűségét; olvasói várják legújabb írásait. A kutyahűség mintaképének emléket állító Bogáncs következik 1957-ben, amelyből majd két év múlva film készül, majd a Tüskevár és folytatása, a József Attila-díjat hozó Téli berek. 1960-ban megjelenik a híres szarvasi arborétum, a Pepi-kert története és egy elbeszéléskötete" – olvashatjuk a megpróbáltatások és az enyhülés korszakáról A magyaróvári agrárfelsőoktatás 175 éve c. munkában.

Kunszentmártonban eltöltött éveihez visszakanyarodva, "a visszaemlékezések szerint a halászmester-tanulók nagy szeretettel és tisztelettel vették körül Fekete Istvánt. Hamarosan mint «legjobb pedagógus»-t tisztelték. S nem érdemtelenül. A tananyagot ugyanis nemcsak közérthetően, hanem érdekesen is adta le. Mondanivalójába mindig beleszőtte a természet, a vízivilág ezernyi csodáját, így nem véletlen, hogy tanítványai áhítattal figyelték minden szavát, és valójában játszva tanultak. Keze alól kiváló halászmesterek kerültek ki, akik nemcsak tudásáért, hanem emberségéért is becsülték mesterüket" – a sorok szerzője Pénzes Bethlen halbiológus. Szintén tőle tudjuk, hogy Fekete jelen volt a hazai halászati szakirodalom újbóli megteremtésénél is. A Halászat c. szaklap újraindításában elévülhetetlen érdemeket szerzett, illetve az 1955-ben megjelent, 232 oldalas és 59 ábrával gazdagított Halászat c. könyve a szakértők szerint valóságos mérföldkövet jelentett a hazai halászmester-képzésben.

A szakirodalom után visszatérve szépirodalmi munkásságára, évekig tartó mellőzöttségét követően tehát az olvasók között osztatlan népszerűségnek örvendő könyveit ismét kiadták – ezek alól "természetesen" kivételt képez a Zsellérek című regénye és az Öreg utakon c. novelláskötete –, valamint ahogy már fentebb is olvasható volt, új művekkel is jelentkezett. József Attila-díja ellenére az irodalmi életben még mindig kettős mércét alkalmaztak vele szemben, az elkövetkezendőekben sem nagyságának megfelelően kezelték. Jellemző, hogy az Akadémiai Kiadó által először 1966-ban – Fekete halála előtt négy évvel – kiadott és 1982-ben újra megjelent A magyar irodalom története 1919-től napjainkig című 1105 oldalas összefoglaló műben neve egyáltalán nem is szerepel.

Emellett meg kell említeni, hogy Fekete István nyíltan vállalta vallásosságát, világnézeti és erkölcsi hovatartozását, amit az előző rendszer finoman fogalmazva szintén nem értékelt. 1950-ben, a Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, a II. kerületi Tárogató út 77. szám alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend "kápolnáját", miután az egykori Szajkó ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna mai napig a villában található.

Az író röviden csak annyit jegyzett meg a korszakról: "Ez a világ nem az én világom…"

Fekete István ekkor már élete vége felé közeledett, hetvenedik születésnapjára még megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. Nagyon erős dohányos volt, ami miatt 1968-ban átesett egy szívinfarktuson, majd 1970. június 23-án újabb infarktus következtében hunyt el Budapesten. A Ballagó idő életrajzi regényén dolgozva érte a halál, a három kötetesre tervezett műnek így sajnos csak az első része került nyomda alá. A Farkasréti temetőben temették el, de felesége kezdeményezésére hamvait 2004. augusztus 14-én újratemették a Somogy megyei Göllén, mert – mint fia idézte – "…egyedül Göllén érezte jól magát…".

"…emlékké válok majd magam is."

Egy író életművének horderejét nehéz konkrét számokkal jellemezni, azonban az ifjabbik Fekete által közölt adatok nagyon is beszédesek: "Jókait kivéve nincs magyar író, akinek az olvasottsága és népszerűsége akárcsak meg is közelítené Fekete Istvánét! Jókai azonban hetvenöt évvel előbb született és húszéves korában kezdett publikálni, nem pedig harmincöt évesen, mint Fekete István. A megjelent könyvek száma terén tehát kilencven év «fórja» van édesapám előtt. Fekete Istvánnak 2002-ig 50 könyvét több mint 300 kiadásban és BIZONYÍTOTTAN 8 millió 750 ezer példányban adták ki magyar nyelven! A számok állandóan nőnek, mert évente 3-5 kötetét még ma is megjelentetik a hazai kiadók! Külföldön ez idáig 11 nyelven, 13 országban és 39 kiadásban jelentették meg könyveit". Egyéb írásainak száma meghaladja a hatszázat, ezek jó része a Nimródban, a hű barát, Kittenberger Kálmán által szerkesztett újságban jelent meg.

Ezen felül számos művét filmesítették meg, illetve vitték színpadra. Az ő nevéhez kötődik a magyar mozgókép történetének első színes filmje is, amit A koppányi aga testamentuma c. regénye alapján készítettek el még 1967-ben.

Egyes források szerint a természettel korán szoros barátságot kötött író neve egyszer még az irodalmi Nobel-díj előterjesztése kapcsán is felmerült, ami méltán jelent komoly elismerést. (Zárójelben kell megjegyezni – nem kétségbe vonva a források hitelességét –, hogy az információ tényleges valóságtartalma ellenőrizhetetlen, mivel az egyes jelöltek személyét illetően titoktartási kötelezettsége van a jelölőknek).

Fekete István emlékét – Nobel-díjra történő jelöléssel vagy anélkül – szerte az országban ápolják. Nehéz és értelmetlen is lenne felsorolni azt a rengeteg iskolát, közterületet, egyesületet, múzeumot, emlékházat és társaságot vagy éppen tanulmányi versenyt, amelyek az író nevét viselik. Szobra, illetve emléktáblája is több helyütt található hazánkban, csak Mosonmagyaróvárott iskola, illetve utca is őrzi emlékét.

Zárja az életrajzot a Nimfea Természetvédelmi Egyesület munkatársának egy gondolata: "Fekete Istvánt a természettel együtt élő, titkát ismerő, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá. Új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni. Életútját, munkásságát talán az alábbi, tőle származó idézettel jellemezhetnénk: «Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt... s közben megtaláltam a Hazámat»".

Főbb munkái

A koppányi aga testamentuma (Bp., 1937); Csí. Történetek állatokról és emberekről (Bp., 1940); Zsellérek (Bp., 1940; új kiad. 1994); Öreg utakon (Bp., 1941); Hajnal Badányban (Bp., 1942; új kiad. 1994); Egy szem kukorica (Bp., 1944); Emberek között (Bp., 1944); Gyeplő nélkül (Bp., 1946); Tíz szál gyertya (Bp., 1948; új kiad. 1996); Halászat (Bp., 1955; új kiad. 1996); Kele (Bp., 1955; új kiad. 1995); Lutra. Egy vidra regénye (Bp., 1955; új kiad. 1992); Bogáncs (Bp., 1957; új kiad. 1988); Tüskevár (Bp., 1957; új kiad. 1998); Téli berek (Bp., 1959); Pepi-kert. A Szarvasi Arborétum története és leírása (Bp., 1960; új kiad. 1989); Köd. Vadásztörténetek (Bp., 1960); Kittenberger Kálmán élete (Bp., 1962); Őszi vásár (Bp., 1962; új kiad. 1994); Vuk (Bp., 1965; új kiad. 1996); Huszonegy nap (Bp.; 1965); Csend (Bp., 1965); Hu (Bp., 1966); Barangolások (Bp., 1968; új kiad. 1995); Ballagó idő (Bp.. 1970; új kiad. 1997); Gyeplő nélkül (Bp., 1970; új kiad. 1990); Rózsakunyhó (Bp., 1973); Tarka rét (Bp., 1973); Harangszó (Bp., 1975); Ködös utak (Bp., 1979); Erdei utakon (Bp., 1987; új kiad. 1995); Vadászatok erdőn, mezőn (Bp., 1987); Derengő hajnal (Bp., 1989; új kiad. 1994); Karácsonyi látogatók (Bp., 1989); Végtelen út (Bp., 1990; 2. kiad. 1994); Vasárnap délután (Szeged, 1991): Magasles. Nagy Domokos Imrével (Bp., 1993); Kelével. Bogánccsal Tüskevárig. F. I. 100 ismeretlen levele 1935-1970 (Ajka, 1994); Régi karácsony (Bp., 1995); Állattörténetek (Kaposvár, 1995); Vuk (Kaposvár, 1996); Ci-Nyi (Bp., 1996): Búcsú (Bp., 1996); Számadás (Bp., 1997); Három karácsony (Szeged, 1997); A három uhu és más történetek (Bp., 1997); Vuk, Csí és más állattörténetek (Bp., 1997).

Ismertebb filmjei

Aranypáva (1943); Lutra (1958); Tüskevár (1965); Vuk (1965; 1980-81); Ballagó idő (1970).

Németh Attila

Felhasznált irodalom

dr. Csonkaréti Károly: A botrányosan megcsonkított Zsellérek. Új Magyarország. 1996. 121. 10.
Fekete István: Kedves Rudi bátyám! Piarista Általános Iskola, Gimnázium és Diákotthon kiadása. Mosonmagyaróvár, 2002.
ifj. Fekete István: Fekete István az Édesapám volt... Móra Kiadó, 2004.
ifj. Fekete István: Fekete Istvánra emlékezve… . Móra Kiadó, 2005.
Markó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon II. Helikon Kiadó, 2007.
Pénzes Bethen: A Halászat szerzője. In: Sánta Gábor: A természetbúvár Fekete István. Lazi Könyvkiadó, 2002.
Dr. Szabó János: Fekete Istvánra emlékezve. (www.externet.hu)
Sánta Gábor: Az ismeretlen Fekete István. Lazi Könyvkiadó, 2001.
Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrárfelsőoktatás 175 éve. PATE. Mosonmagyaróvár, 1993.
www.nimfea.hu