Elnöki beszéd 2013. október 26.
Tisztelt emlékezők!
1961-ben születtem. A történelmet a generációmmal egyetemben hamisítva tanultam. 1956-ot nem értettem. Nem is magyarázták. Megértem. Tíz éve olvastam Nemeskürty István "Mi magyarok" című kötetét először. Negyvenes ember voltam, mire talán kialakult a szemüvegem olyanra, amin keresztül reálisabb, igazabb, valódi értékeket tisztelő látásmóddal rendelkeztem.
A megismerési, tanulási, megdöbbenési és rácsodálkozási folyamatnak ma sincs vége. Példa erre egy visszaemlékezés:
"Tizenhat évesen a tanműhelyben voltam. Kilenc órakor lekapcsolták a gépeket, nemzetiszínű szalagokat raktak rájuk. Azt mondták nem kötelező, haza is mehetünk. Valaki felmászott a Kötöttáru-gyár tetejére és elszavalta a Talpra magyart. Hoztak zászlókat. Azt mondták a városból mindjárt itt lesznek az egyetemisták. Megérkeztek. Fess, bátor legények voltak az biztos. Csatlakoztak a timföldesek is.
- Éljen a haza! Minden orosz menjen haza! Legyen szabadság!
Legyen. Ezzel nem csinálunk semmi rosszat.
Az a nő, aki a munkavédelmet tanította úgy emlékszem kiabált a telefonba:
- Mennek megtámadni a laktanyát!
- Készüljenek, támadnak!
De mivel? Tűvel meg ollóval? Csak azt kérték elől, hogy vegyék le a vörös csillagot, legyen szabad választás.
Azt, hogy hogyan kerültem a földre nem tudom. Azt hittem soha nem lesz vége. Remegett a föld. Sikoltás, jajgatás, halálhörgés. Égett emberi hús szaga. Megint fülsiketítő süvítések, robbanások.
- Istenem! Sosem lesz vége!
- Belénk lőttek a magyarok! - kiáltották. Belénk lőttek a magyarok! - sikították.
Rémálom! Nem tudom hogy kerültem oda, de én valami árokban feküdtem. A Reisinger Mari pár sorral előrébb volt, légnyomást kapott. A Kovács Terire emlékszem, az kálnoki volt. A Galambosné Magdi medencelövést kapott. A Paár Gabival futottunk, mikor már lehetett.
A gyári út közepén jártunk, mikor egy teherautó tele jajveszékelő sérültekkel elment mellettünk. A busz a temetőtől indult volna Sérfenyőre, de nem jött.
Kilenc halottat hoztak. Volt egy lódenkabátos, nem volt feje. Istenem, terhes nő is volt, szétlőtt emberek. Ma is látom a borzalmat, kisfiam ma is beleremegek, iszonyú volt!
- De Anyu! Miért nem meséltél róla? - kérdeztem.
- Mert ez nem mese kisfiam!"
Édesanyám, Bertalan Etelka még nem volt tizenhat éves, mikor 1956. október 26-án fél tizenegy körül átélte a mosonmagyaróvári sortűz borzalmait.
Most, amikor megkaptam a megtisztelő, de mindannyian tudjuk, hogy ólomsúlyként nehezedő feladatot, hogy itt, ezen a helyen szóljak történelmünk - az egész magyarságra örökre kiható és meghatározó - eseményéről, leültettem anyut, mert fél szavakból valamit már tudtam. Most már majdnem mindent.
- Mert ez nem volt mese kisfiam! - mondta.
Mennyire nem volt az!
Nagy Árpád, Horváth Gyula, Wesztergom Imre harmadéves, Pintér Gizella, Szalai István, Varga Erzsébet elsőéves hallgatók a sortűzben életüket vesztették. A legdrágább árát adták a szabad akaratnak, a szabad cselekvésnek, a szabad gondolatnak, a szabadságnak.
November 6-án kedden heten voltak az első tanítási napon.
Jött a megtorlás, a revansista terror, a katedravesztés, munkahelyvesztés, a koncepciós perek sorozata, a zaklatás, a kizárás, az elbocsátások.
Az Akadémiáról több mint nyolcvan hallgató félve a kommunista rezsim üldöztetésétől - emigrált.
Mára rengeteg dolgunk maradt 56-tal kapcsolatban.
EMLÉKEZNI, FEJET HAJTANI, TISZTELETET ADNI, RENDBE TENNI.
NEVELNI, VIGYÁZNI, PÉLDÁT MUTATNI és kívánni, hogy mindez se velünk, se gyerekeinkkel, soha, soha ne fordulhasson elő!!