Árvíz után - Gondolatok Magyaróvár szerepéről a vízgazdálkodás tudományában

Az ember a maga történelme során - ahogy ez történt 2013 júniusában is - örökös harcot vívott az elemekkel, így a vízzel is. Történelmi adatok bizonyítják, hogy a vizek kártételei elleni védekezés már az ókor emberének is sok gondot okozott, ezért mindenkor igyekezett szervezetten, közös erővel fellépni az árvízi katasztrófák kivédésére, a kártételek mérséklésére. Másrészt már ebben a korszakban kialakult az emberiség azon törekvése, hogy a környezetében található vizeket a mezőgazdasági termelés szolgálatába állítsa, azok szabályozásával, öntözési rendszerek kialakításával addig terméketlen területeket fordítson termőre.

Mosonmagyaróvár környékére, illetve a mai Kisalföld területének túlnyomó többségére ez hatványozottan igaz volt: a folyók, a vadvizek medervándorlásai akadályozták a tartós letelepedést, a biztonságos termelést, hatalmas területeken a víz, a láp, vagy éppen a mocsár volt az úr.

A számottevő gazdasági jelentőséggel bíró ármentesítési munkákról az egyik első hivatalos irat még II. Lajos felesége, Mária (1505-1558) idejéből származik, amelyben a királyné a magyaróvári (Moson vármegye) uradalmának megvédése érdekében Pozsonyból Gönyű felé egyenes irányban új "Dunát" akart ásatni, hogy a magas árvizeket Mosontól távol tartsa. (A középkori helységnevek, mint Vájás, Ásvány, Ásott, Árok, stb. mind mesterséges csatornákra, átvágásokra emlékeztetnek.)

A kezdetleges munkálatok és elképzelések – egyrészt kellő szaktudás és ismeretek hiányában – sajnos legfeljebb átmeneti megoldásokkal szolgálhattak. A döntő változásokra az 1800-as évekig várni kellett. Ebből az időszakból a hazai vízügyi szakma két úttörőjének nevét kell kiemelnünk: denglázi Wittmann Antal lovag (1770-1842), a Nyugat-magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Kara jogelődjének alapítójáét, aki Közép-Európában élenjárója volt a vízgazdálkodás tudományterületének. Másikuk kvassói és brogyáni Kvassay Jenő (1850-1919) – intézményünk egykori hallgatója, a vízmérnöki és talajjavítási feladatokkal foglalkozó Országos Kultúrmérnöki Hivatal megszervezője és első vezetője –, akinek javaslata és szervezőmunkája alapján 130 évvel ezelőtt megszületett az a törvény (1883:I. tc. 10. §), amely Magyaróvárott elindította a műegyetemi végzettséggel rendelkező mérnökök számára az első hazai kultúr- és folyammérnöki posztgraduális képzést, amelynek legfontosabb feladata volt szilárd elméleti tudás mellett használható gyakorlati ismeretekkel felvértezni a mérnököket a vízkárok elleni küzdelemre, és a víznek a termelés szolgálatába állítására.

A vízgazdálkodás tudományának magas szintű művelése Magyaróvárott tehát már a kezdetek, az 1818-as alapítás óta jelen volt, elég csak az említett első igazgatónak, Wittmann Antalnak ez irányú munkásságára gondolnunk. Wittmann eredetileg ügyvédi pályára készült, a jogi végzettséget meg is szerezte, azonban csak 5 évig praktizált, akkor is inkább a gazdálkodással kapcsolatos ügyek érdekelték. Felhagyva eredeti szakmájával, szenvedéllyel kezdett el gazdálkodni kisebb birtokán, ahol lelkesen gyarapította a mezőgazdaság alapjául szolgáló természettudományi, továbbá műszaki ismereteit.

Életének későbbi alakulásáról Pintér János így ír: "nemsokára egy osztrák báró morvaországi birtokainak lett irányítója, és mellette több birtok felügyelője." Az említett főnemes Peter von Braun volt, a korabeli osztrák tartományok egyik leggazdagabb embere, akinek 1801-től állt alkalmazásában Wittmann Antal. A báró választása nem hiába esett a későbbi főkormányzóra: Wittmann az Enzesfeld község területén lévő gazdaságában véghezvitt mintaszerű birtokrendezéssel komoly eredményt „tett le az asztalra”, illetve rendelkezett a szükséges tapasztalatoknak egy nagyobb uradalom kezeléséhez.

Braun báró joslowitzi (ma: Jaroslavice, Csehország) uradalmának irányítását (és átalakítását), a schönaui (ma: Schönau an der Triesting, Ausztria), az enzesfeldi (ma: Enzesfeld-Lindabrunn, Ausztria) és theresienfeldi (Ausztria) birtokokkal együtt Wittmann szerződésileg vette át 10 évre, míg rendezésük befejeződött. Emellett az akkori Morva- és Csehországban, valamint Sziléziában is több birtoknak lett felügyelője. Itt töltött szolgálata alatt sikerült időt szakítania külföldi utazásokra, amelyek során többek között különböző mérnöki alkotásokat, mező- és vízgazdálkodási berendezéseket keresett fel és tanulmányozott egy esetleges későbbi adoptálás, továbbfejlesztés, valamint hasznosítás céljából.

Utazásainak eredményeként tervezte és építette meg a Braun-uradalom egyik első nagyobb vízgazdálkodással kapcsolatos beruházását, a schönaui birtok déli részén fekvő lápos-vizenyős terület – Blumau – teljes rendezését a Piesting (Kalter Gang) folyó mellett (ld. 1-2. ábra). A területet csatornákkal látta el, amelyek mellé fasorokat (gyümölcsfákat és szőlőt) ültettetett, gondoskodott a földek erózióvédelméről is. Wittmann számára itt kivitelezett munka majdan referenciaként is szolgált. Sajnos, a későbbiekben a környékre telepített hadi üzem a II. világháború során célpontja lett a bombázásoknak, így a terület már nem őrzi eredeti arculatát. Ennek ellenére Wittmann több ilyen jellegű munkája a mai nap felfedezhető, megőrizve alkotójának keze nyomát.

A korabeli híradások, újságok - néha kicsit túlozva is, de - Wittmannt egyfajta "varázslóként" írták le, aki az előtte elhanyagolt, 173 ha nagyságú mocsaras, kietlen területből virágzó mintagazdaságot hozott létre. A lombardiai módra átalakított és öntözött terület azonban már tartalmazta Wittmann egyéni fejlesztéseit is. A tanulmányútjain szerzett tapasztalásokat a jószágkormányzó továbbfejlesztve építette be terveibe, illetve azokat lényeges elemekkel egészítette ki. A korabeli németnyelvű leírások és újságcikkek szerint (amelyeknek megőrzője Johannes Hinterberger mérnök úr, Wittmann Antal szépunokája) ezen újítások révén a birtokigazgató innovatív és kísérletező énje is megjelent már.

A cikkekből kiderül, hogy Wittmann nem csak az itt említett Schönauban, hanem a mai Csehországban található Jaroslavice területén is alkalmazta ezen módszereket, és ott szintén kiemelkedő eredményeket ért el velük. A korabeli szemtanú leírása szerint szemet gyönyörködtető volt látni, ahogy Wittmann egyszerre szabadította meg a környéket az állandó vízborítottságtól (illetve árvizektől), egyúttal pedig a vizet az öntözés révén a mezőgazdaság és az emberek szolgálatába állította. A cikkíró gondosan leírja a kialakított terület rendezését, új formáját és működését, még a telepített növényfajokat is külön-külön részletezi. Összegezve ezeket megállapítja, hogy a fejlesztés elérte végső célját: a terület állateltartó-képessége és az állatállomány aránya jócskán növekedett, illetve a továbbiakban szintén kilátásba helyezték egy újabb tejelő tehenészet megalapítását – a területen megtermelt növényekkel új alapokra helyezve az állatok takarmányozását is.

A gazdaságilag rentábilis beruházás emellett kulturált környezeti viszonyokat teremtett. A szerző jó szívvel ajánlja minden birtokosnak és jószágkormányzónak Wittmann ez irányú tapasztalatainak összegzéseként a közeljövőben megjelenő könyvét, remélve, hogy az iránymutatásoknak köszönhetően máshol is sikerrel alkalmazzák az itt bevezetett módszereket.

Az ígért könyv 1810-ben meg is jelent Bécsben, amelynek címe magyarul: "Tanítás a rétek és földek öntözéséről lombardiai módra. … Toldalékul, egy igen egyszerű és célszerű öntöző és vízelvezető gép ismertetése és leírása, kiváló használatra mindazoknak, akiknek földjük víztükör fölött található." Wittmann ekkoriban már gazdasági tanácsos, akit szaktekintélyként emlegettek. Szerzőként felismerte, hogy törekvései csak akkor lesznek eredményesek, ha pályája során szerzett tapasztalatait sikerül továbbadnia. E vízépítésnek és rétöntözésnek szentelt – és számára nevet szerző – könyvét is a keze alatt tevékenykedő gazdatiszteknek ajánlotta. E munkája azon leckéknek, tanításoknak a gyűjteménye, melyeket a gazdatisztjeinek lombardiai tanulmányútja során állított össze. A nagy érdeklődés miatt ezeket változatlan formában jelentette meg.

Érdekesség, hogy e műve 1812-ben – a vizeknek folyamatosan kiszolgáltatott – Moson vármegye közgyűlésén is szóba került még Wittmann Magyaróvárra történő költözése előtt ("a’ végre küldetik e Vármegyéhez, hogy annak használásárul mások is tudósítassanak"). Már könyve bevezetőjében külön felhívja a figyelmet a szakszerű gazdálkodás egyik legfontosabb céljára, miszerint csökkenteni kell a gazdálkodók kiszolgáltatottságát a természet szeszélyeivel (szárazság, árvizek, stb.) szemben.

Walleshausen Gyula szerint valószínűleg erre a munkájára figyelt fel Albert Kázmér szász-tescheni herceg, és hívta meg sziléziai birtokai igazgatására. "Miután itt mintaszerűen bemutatta az öntözés és vízelvezetés eredményes módját, valamennyi birtokának főkormányzójává nevezte ki." Így 1813-ban átvette a herceg összes magyar, sziléziai és galíciai uradalmainak vezetését, és székhelyét Teschenből Magyaróvárra tette át. "A magyaróvári, mintegy 90 ezer hektárnyi birtoknak csupán egy része hasznosult jobbágyi szolgáltatások révén, sok volt a műveletlen, mocsaras terület, ahol ősztől tavaszig a víz volt az úr" – írja Walleshausen Gyula a Lajta mellett fekvő, illetve a hansági ingoványos földekről. Wittmann feladata elsőként e hatalmas és kihívásokkal teli birtok rendezése volt, amelyet a későbbiekben sikerrel meg is oldott.

Wittmann azonban hamar felismerte, hogy a rengeteg munka elvégzéséhez egyedül kevés erőt képvisel. Hazánkból ekkor hiányzott a széleskörűen képzett, modern ismeretekkel és szakirányú felsőfokú képzettséggel rendelkező vezetői réteg, akiknek tudására és munkájára támaszkodva hatványozott mértékben tudta volna fejleszteni a rábízott hatalmas birtokot. Ekkor döntött úgy, hogy a herceg elé terjeszti régóta dédelgetett tervét, jóváhagyását és pénzügyi támogatását kérve a Magyaróvári Felsőbb Gazdasági Magántanintézet megalapításához, ahol a birtokok irányításához megfelelő szakembereket tud képeztetni.

Az Alma Mater megalapítását követően az általa addig megszerzett tudást, a munkája során megalkotott új fejlesztéseket elméleti és gyakorlati szinten is sikerült megismertetni az intézmény hallgatóival, akik közül a későbbiekben többen is munkatársává váltak. Az intézet első hivatalos tantervében már ott szerepelt a "Mezőgazdasági vízépítés, költségvetési tervezettel" heti 2-4 elméleti és gyakorlati óraszámban a második évfolyam diákjai számára. Wittmann segítségére volt a tantárgy oktatásában és a gyakorlati fogások megismertetésében Kalt Péter, aki az uradalmi építészi teendői ellátása mellett professzorként oktatott az intézményben. A főhercegi birtokon a hallgatók "testközelben", kivitelezésük és működésük közben ismerhették meg azokat a mérnöki alkotásokat, amelyekről az előadásokon szó esett. A tantárgy fontossága okán már 1819-ben tovább erősítették az előadói kart Kanyó Mihály mérnök-professzorral, aki korának egyik legnevesebb gyakorlati szakembere volt.

Wittmann e téren kifejtett oktatói-kutatói és gyakorlati munkásságáról oldalakat lehetne írni – tevékenysége a mai napig a kutatók célkeresztjében áll, elég csak Dr. habil. Horváth Gergely Krisztián (ELTE Történeti Szociológiai Tanszék vezetője) kutatásaira gondolnunk, aki a közelmúltban több szakcikkben, tanulmánykötetben és könyvben számolt be Wittmann magyarországi ez irányú eredményeiről (területek lecsapolása; csatornák, gátak építése; vizek szabályozása; birtokrendezés és tagosítás; új gazdaságok és majorok létesítése a területek művelhetővé tétele és haszonnövelő képessége érdekében).

A szomszédos, és nyugat-európai országokban alkalmazott vízgazdálkodási eljárások sokáig ismeretlenek voltak Magyarországon, Wittmann külföldi tanulmányútjai és tapasztalatai alapján ezeket próbálta továbbfejleszteni és – a hazai viszonyokhoz történő adoptálás után – alkalmazni. Ennek egy jó példáját említi A Pallas nagy lexikona is: "Nagy hirt szerzett a márialigeti öntözőrét, az első öntözéssel egybekapcsolt műréttelep hazánkban, leginkább hátas szerkezettel, mely manapság is létezik." Ezt, az előtte mostoha körülmények között lévő – Hegyeshalomhoz közeli – kb. 1300-1400 holdas területet sikerült Wittmannak virágzó gazdasággá varázsolnia. Az elkövetkezendőekben utazók sora – köztük nyugatról érkezettek – keresték fel Óvárt és a birtokot, hogy tanulmányozzák az itteni eredményeket.

Ezzel a szándékkal függ össze az öntözéses kutatások kezdete is, amelynek kiemelkedő személyisége volt az egykori igazgató, és amelynek hazai megteremtése szintén nevéhez fűződik. Az említett, Márialigeten létesített gyepen kísérleti céllal vizsgálta a különböző öntözési módokat. Kezdeményezésének az volt a különlegessége, hogy a területen többféle (felületi) öntözési mód – csörgedeztető, barázdás áztató, árasztásos – kipróbálásra került. Ezek közül legtöbb figyelmet akkor a csörgedeztető eljárás kapott. (Ennek bakhátas vagy badeni illetve oldalas vagy a lombardiai rendszerű változatait ismerték). A (barázdás) áztató öntözést akkor még kevésbé volt elterjedve, használhatósága a talajadottságoktól függött. Így a jó vízáteresztő képességű talajokon viszont bevált eljárásnak számított. A bemutatott módszerek közül az ismertség és a gazdaságosság szempontjából elsősorban az árasztó öntözés jöhetett szóba, melyet előnyei miatt ekkor még széles körben használták.

A hatalmas – a mai Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ausztria, Magyarország és Horvátország területére is kiterjedt – uradalmon belül Wittmann azonban nem csak a magyaróvári birtoktesten kamatoztatta ez irányú tudását. Az eddigi kutatások szerint a fentebb felsorolt helyszíneken kívül a következő térségekben volt jelentős a főkormányzó tevékenysége:
- Ausztria: Graz és Lannach (Stájerország), Halbturn (Burgenland), Leobersdorf, Sollenau és Stainz (Alsó-Ausztria).
- Cseh- és Lengyelország: Seelowitz (ma: Židlochovice, Csehország) – kiemelten a Svratka folyó menti területek és Teschen (ma egy része: Cieszyn, Lengyelország, másik része pedig Český Těšín, Csehország), kiemelten az Olsa folyó menti területek, valamint Wittingau (ma: Třeboň, Csehország), kiemelten a Lužnice folyó menti területek.
- Horvátország: Béllye (ma: Bilje), a Drávaszög területei.

Wittmann ezen birtoktesteken végzett vízgazdálkodással kapcsolatos munkájáról rendelkezésünkre állnak cseh és német nyelvű források, amelyek fordítása és feldolgozása már elkezdődött, publikálásuk remélhetőleg a közeljövőben megtörténik.

A már említett öntözési kutatások szervezett formában folyó kivitelezése azonban csak az Országos Kultúrmérnöki Hivatal létrehozása után kezdődtek el az akkori Földművelésügyi Minisztérium kezdeményezésével és támogatásával. A magyar mezőgazdaság, vízgazdálkodás és vízrendezés, illetve talajjavítás történetében mérföldkövet, fordulópontot jelentett tanintézetünk egykori hallgatójának és iskolateremtő személyiségének, Kvassay Jenőnek e területeken kifejtett több mint négy évtizedes úttörő, és azóta is egyedülálló munkássága. Nem volt még 28 éves, mikor Trefort Ágoston földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztertől – párhuzamosan kultuszminiszter, illetve később az MTA elnöke – 1878-ban átvette kinevezését és feladatául kapta a hazai kultúrmérnöki szolgálat megszervezését.

Kvassay kezdetben egyedül, egy év múlva négy, majd hat segédmérnökkel végezte a felszaporodott talajjavítási teendőket. Az általa megszervezett Országos Kultúrmérnöki Hivatal élére 1880. január 20-án állították. Választott szakmájának fanatikusaként, élete végéig ebben a pozícióban szolgálta az országot, az idő múlásával hatáskörének többszöri bővülésével csak az általa irányított intézmény neve változott alkalmanként.

"Kvassay és munkatársai irányításával 1879 és 1918 között, tehát 40 esztendő alatt másfél millió kh terület belvízrendezését és lecsapolását végezték el, ami óriási eredménynek számított, hiszen gyakorlatilag gépek nélkül dolgoztak. … Kvassay felelőssége tovább növekedett, amikor 1884-től a halászati ügyek is a Kultúrmérnöki Hivatal hatáskörébe kerültek" – írja Kvassay Jenő mai léptékekkel is hatalmasnak tűnő, közel 900.000 hektárnyi területre kiterjedő szakmai munkájáról Pintér János. Életpályájának összefoglalását egy egyszerű, de sokat mondó tőmondattal zárhatjuk le: Kvassay új korszakot nyitott a magyar vízügy történetében.

A Kvassay által vezetett hivatal feladatkörének és teendőinek növekedésével biztosítani kellett a tevékenység ellátására alkalmas, megfelelő számú és képesítésű mérnöki személyzetet. A kultúrmérnökök – ahogy Kvassay is – a Műegyetem (Királyi József Műegyetem és jogutódai) mérnöki szakosztályán végzett okleveles mérnökök közül kerültek ki, akik ismereteiket a magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián egészítették ki és a tanári karból összeállított vizsgabizottság előtt sikeresen igazolták tudásukat.

Egyrészről a kultúrmérnöki munka eléggé kiterjedt és szerteágazó jellegéből adódóan a hivatal munkatársainak speciális, illetve sokrétű elméleti és gyakorlati tudással kellett rendelkezniük. "Ha a kultúrmérnöki munkát nagyon egyszerűen akarjuk meghatározni, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a vízkárok elleni küzdelmet és a víznek a termelés szolgálatába való állítását biztosító tevékenységet jelenti. Tehát jóval többet, mint amit Kvassay korában és később is értettek alatta, hogy a kultúrmérnökség csak talajjavítási eljárásokkal foglalkozott. Természetesen munkájuk legfontosabb része a lecsapolás, belvízrendezés, alagcsövezés volt, de a múlt század végén már megkezdődött a vízrendezést és vízhasznosítást egyaránt szolgáló tározók építése is. Ez elsősorban halastavak létesítésében nyilvánult meg. Ezeken kívül a Kultúrmérnöki Hivatal munkatársainak kellett foglalkozniuk az ún. «nem állami kezelésben levő» folyók, patakok rendezésével és a vízmosások megkötésével is. Kvassayék működésének elején a kultúrmérnökség feladata volt a méreteiben kisebb, de jelentőségében igen fontos közegészségügyi mérnöki szolgálat ellátása is, mely az ivóvízellátást, a szennyvízelvezetést és az artézi kutak kezelését foglalta magában." – írja az 1800-as évek végén végzett kultúrmérnöki munka összetettségéről Pintér János a Magyar agrártörténeti életrajzokban.

Másrészről a felszaporodott teendők ellátásához növelni kellett a hivatal személyi állományát. Kvassay kinevezésének évében még egyedül, egy esztendő múltán, 1879-ben négy, majd hat segédmérnökkel végezte munkáját, de 1885-ben már 28 mérnök vett részt a hazai munkálatokban. Az 1885-ös vízjogi törvény – amely Kvassay munkásságának egyik csúcsát jelenti – életbelépését követően közigazgatási hatáskörrel, illetve feladatok ellátásával is megbízza, felruházza az Országos Kultúrmérnöki Hivatalt.

Ennek eredményeként "az ország 8 kulturmérnöki kerületre osztatott, amelyekben működő hivatalok az országos kulturmérnöki hivatal felügyelete alá helyeztettek. A talajjavítási munkálatok iránti érdeklődés 1886 óta oly rohamossá vált, hogy a hivatalok az igényekkel lépést tartani nem tudnak és a földmivelésügyi kormány a kerületi hivatalok számát folyton szaporítani kénytelen. 1895. a hivatalok száma 12, Budapest, Szombathely, Kassa, Sátoralja-Újhely, Debrecen, Arad, Kolozsvár és Brassó székhelyekkel" – olvasható A Pallas nagy lexikonának Kultúrmérnökségről szóló szócikkében. Az Országos Kultúrmérnöki Hivatal felügyelete alá tartozó, de önálló hivatalként funkcionáló egységek száma a későbbiek során tovább növekedett – főleg Erdélyben létesült több –, a századforduló utáni évben már 19 helyen intézték a körzetükbe tartozó ügyeket.

Kvassay jól látta, hogy a megnövekedett feladatok ellátására megfelelő számú, speciális ismeretekkel rendelkező mérnöki személyzet szükséges. Ennek megfelelően a kultúrmérnöki hivatal leendő munkatársait a minisztérium Kvassay egykori tanulmányainak színhelyén – az 1883:I. tc. 10. §-a alapján – kultúrmérnöki szaktanfolyam elvégzésére kötelezte. Az Óvárott zajló képzés egyedülálló volt a maga nemében, "ekkor kapott az akadémia először posztgraduális képzési feladatot. Az első szakvizsgákat 1886. márciusában tették le a mérnökök az e célra létrehozott bizottság előtt. Az 1889:XVIII. tc. a folyammérnöki hivatalok mérnökeire is kiterjesztette a szakvizsga-kötelezettséget" – írja Walleshausen Gyula az óvári agrár-felsőoktatás 175 évét bemutató munkájában. A Magyarország mezőgazdasági szakoktatási intézményei 1896 c. összefoglaló mű szerint a vizsgabizottság elnöke Balás Árpád királyi tanácsos, az akadémia igazgatója volt, tagjai Sporzon Pál – majd az ő nyugalomba vonulása után Hensch Árpád – és Cserháti Sándor voltak. Jelentőségét jól bizonyítja, hogy csak az 1886 és 1896 közötti időszakban összesen 90 mérnök tett sikeres szakvizsgát.

Minden egyes fiatal emberfőket nevelő intézmény sikerességének egyik fokmérője, hogy végzett tanulói mennyire állják meg helyüket az életben, elsajátított tudásukkal mekkora mértékben tudják szolgálni saját maguk, családjuk, illetve a nemzet – vagy netán az egész világ – boldogulását, fejlődését. A későbbiek során e tudományterület és szakma sikerese művelői – Wittmann és Kvassay kései utódai – további hírnevet hoztak Magyaróvár és Magyarország számára.

A rengeteg névből talán elég három egykori hallgatónkat kiemelnünk, akik új irányt szabtak a XX. század vízgazdálkodásának, jól érzékeltetve az Alma Mater e tudományterületen betöltött szerepét. Közéjük tartozik Prof. dr. Rohringer Sándor (Kassa, 1868 - Budapest, 1945), akit 1936. május 14-én levelező, majd 1941. május 16-án választotta rendes tagjává az MTA. Okleveleit 1890-ben a budapesti József Műegyetemen, illetve 1892-ben a Magyaróvári Gazdasági Akadémián szerezte, majd a Kassai Jogakadémián jogtudományi és államtudományi államvizsgát tett. Kezdetben a Kvassay által alapított kultúrmérnöki hálózat kötelekén belül Kassán – itt egyúttal a vízmester-iskola igazgatója is volt – és Besztercebányán dolgozott, közben Fiuméban vezette a Recina folyó általa megtervezett szabályozási munkálatait. 1919-ben minisztériumi szolgálatba került miniszteri tanácsosi rangban, majd 1923-tól Budapesten a vízépítéstan professzora a Műegyetemen (1934 után József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem). A kiváló tudós – akinek nevéhez az ország első vízépítési laboratóriumának megszervezése kötődik – az intézmény vezetéséből is kivette részét: 1932-34-ben a mérnöki és építészeti szakosztály dékánja, majd 1934-ben az újonnan létrehozott József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemnek lett első rektora. A hatalmas intézmény a József Műegyetemet, a soproni Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolát, az Állatorvosi Főiskolát és a Tudományegyetemi Közgazdaságtudományi Kart egyesítette magában. Az új felsőoktatási egységben öt kart (mérnök és építészmérnöki; gépész- és vegyészmérnöki; bánya-, kohó- és erdőmérnöki; mezőgazdasági és állatorvosi; közgazdaságtudományi) szerveztek, amely a maga 98 tanszékével az ország legnagyobb oktatási intézményévé vált. Rohringer Sándor aktív tudományos és társadalmi életet folytatott: többek között a Magyar Földtani Társulat Hidrológiai Szakosztályának társelnöke, az Országos Középítési Tanács, a Természettudományi Tanács, az Országos Ösztöndíjtanács tagja, valamint az Országos Felsőoktatási Tanács elnöki tanácsának tagja, továbbá a Magyar Hidrológiai Társaság, a Magyar Mérnök- és Építész Egylet és a Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetségének volt tiszteletbeli tagja. Jelentős kutatásainak középpontjában az Alföld vízgazdálkodásának kérdései és az alföldi szikes talajok javítása álltak.

A sort a 2009 áprilisának végén, életének 99. esztendejében elhunyt prof. dr. dr. h. c. mpx. Mosonyi Emillel folytathatjuk (Budapest, 1910 - Hohentwiel, 2009), aki okleveleit szintén a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen és a Magyaróvári Gazdasági Akadémián szerezte. Az MTA honlapján a következőket olvashatjuk életének főbb megállóiról: "Pályafutását a Műegyetemen tanársegédként kezdte (1934), az Öntözési Hivatalban, majd a Vízerőügyi Hivatalban folytatta (1942), amelynek a vezetője lett. Ezt követően a Vízügyi Tervező Vállalat igazgatója, majd a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Kutató Intézet jogelődje (VITUKI) tudományos igazgatóhelyettese. 1949-től a Műegyetem magántanára, 1953 és 1957 között pedig a Vízépítési Tanszék vezetője. Irányításával a magyar vízimérnöki oktatás világszínvonalúvá vált. 1956-os tevékenysége miatt egyetemi katedráját és állását elveszítette – 1957-ben nem volt hajlandó magát „félrevezetettnek” nyilvánítani, ezért 1964-ben emigrált, a Baden-Württembergi kultuszminiszter tanszékvezetőnek hívta meg a Karlsruhe-i Egyetemre. A tanszékvezetés mellett elfogadja a legnagyobb hírű és tradíciójú német hidraulikai intézet, a Theodor Rehbock Laboratórium igazgatói posztját is. Rövid idő alatt az egyetem egyik legnépszerűbb és leghallgatottabb professzorává, a német vízgazdálkodás kiemelkedő alakjává válik. Mindeközben itthon elítélik és csak 1990-ben tér először haza, amikor itthon is több kitüntetésben részesül. 1984-től a Karlsuhe-i Egyetem professor emeritusa."

Vízépítő mérnökként Mosonyi a világ legelismertebb vízerő-hasznosítási szaktekintélyei közé tartozott. A Magyar Tudományos Akadémia 1951. december 15-én választotta levelező tagjai közé. Távollétében idehaza elítélték, vagyonától és akadémiai tagságától megfosztották. Csak 1991. május 10-én – akkor már rendes tagként – vették vissza az Akadémiára. Mosonyi Emil nevéhez kiemelkedő eredmények sokasága tartozik: munkásságához kötődik egyebek mellett a széles körben alkalmazott szivárgási kisminta törvény és a Mosonyi-Kovács-féle szám megalkotása, a duzzasztás hatásának elemzése a hajózásra, öntözőrendszerek és víztározók méretezése, a nagyesésű erőművek hordalékmozgásának és a mezőgazdasági vízgazdálkodás kutatása, az árvíz valószínűségek és a mértékadó árvizek elmélete, valamint a vízépítési műtárgyak környezetbarát megoldása. Egyik fő műve a vízerő-hasznosítás három kötetes szakkönyve, a Water Power Development, amely angolul, magyarul és németül többször, továbbá kínai nyelven is megjelent. Munkásságából kiemelkedik a XX. század egyik legnagyobb vízügyi alkotásának, a Duna-Rajna-Majna csatorna különleges hajózsilipjeinek korszerű és gazdaságos kialakítása. Negatív kontextusban, a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer atyjaként szokták emlegetni, a tények azonban másról vallanak: amikor megkötötték a magyar-csehszlovák szerződést, 1977-ben, a világhírű vízépítő már 13 éve Németországban dolgozott. Mosonyi Emil 1942-ben kidolgozott ugyan egy elgondolást a nagymarosi vízerőműre, de Kállay Miklós miniszterelnök kívánságára nem ezzel, hanem a kárpátaljai és észak-erdélyi völgyzárógátas vízerő-hasznosítási lehetőségekkel foglalkozott. Életművét a külföld már életében elismerte, illetve halála után is nagyra értékelte. Számos világhírű mérnöki iroda szakértőjeként munkássága öt kontinensre és mintegy harminc országra terjedt ki. Több meghatározó folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, valamint alapítója, illetve alapító elnöke volt két széles körben elismert szervezetnek, az International Water Resources Association-nak és az International Hydropower Association-nak. Az öntözési világszövetségnek, az International Commission of Irrigation and Drainage-nek alelnökeként működött, valamint számos további társaság tisztségét is viselte. 1993-ban a University of Auckland a fenntartható vízerő témában – még életében(!) – Mosonyi-díjat alapított. Számos rangos kitüntetés és cím tulajdonosa volt: Medaille du Vermeil kitüntetés (Párizs, Franciaország), Johann Joseph Ritter von Prechtl-emlékérem (Bécs, Ausztria), Österreichischer Wasserwirtschaftsverband aranyérme (Bécs, Ausztria), International Biographical Centre TOP 100 Medal (Cambridge, Anglia), International Order of Merit (Cambridge, Anglia), Great International Cannes Prize (UNESCO, Cannes, Franciaország). A Wisconsin, a Northwestern University, a Müncheni Műszaki- és a Belga Királyi Egyetem, továbbá a Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktora, az Argentin Tudományos Társaság és a Toulouse-i Tudományos és Szépirodalmi Akadémia tagja volt. A Magyar Hidrológiai Társaság 1950 és 1954 között elnökének, 1990-től tiszteletbeli tagjának választotta. Itthon Kossuth- és Széchenyi-díjjal, valamint Széchenyi István-, Pattantyús Á. Géza- és Vízügyért-emlékéremmel ismerték el a vízerő-hasznosítás és öntözés szaktekintélyének munkásságát.

A tetszőlegesen kiemelt vízügyi szakemberek sorát prof. dr. dr. h. c. Bogárdi János (Torda, 1909 - Budapest, 1998) nevével zárhatjuk. Ő 1931-ben vette át mérnöki, majd 1939-ben szakképesített gazdász oklevelét. Akadémikussá választásának időpontjai: 1962. április 6; (levelező tag), illetve 1973. május 11. (rendes tag). Életpályája átfogta majdnem az egész évszázadot. Tevékenysége kiterjedt a tervezésre, kivitelezésre, kutatásra és oktatásra, tudományos eredményei világviszonylatban is elismertek. 1932-től, mint vállalati mérnök a Hanság-csatorna kotrási munkálatainál dolgozott. 1933-tól 30 éven át az állami vízügyi szolgálatnál volt alkalmazásban, ahol a Tisza és a Duna szabályozási munkálataival és árvízvédekezéssel foglalkozott. Az Országos Vízgazdálkodási Hivatal 1948. évi megalakulásakor a Vízrajzi Osztálynál csoportvezető főmérnöki, majd a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet 1952. évi megalakulásától kezdődően tudományos osztályvezető beosztásban dolgozott, 1955-től az új hidraulikai laboratórium vezetője. 1946-tól meghívott előadóként oktatott a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd 1962-ben egyetemi tanárrá nevezték ki az Építőmérnöki Kar Vízépítési Tanszékre, ahol 1979. december 31-éig, nyugdíjazásáig oktatott.

Az elméleti hidraulika, hidrológia és hordalékmozgás-mérések szaktekintélyeként széles körű nemzetközi tevékenységet fejtett ki. 1937-38-ban amerikai ösztöndíjjal tanulmányúton vett részt az USA-ban, majd az 1950-es évektől több ízben járt a Szovjetunióban. 1958-ban a Meteorológiai Világszervezet (WMO) Európai Bizottsága Hidrológiai Munkacsoportja, majd 1960-ban a Hidrometeorológiai Munkacsoport is elnökévé választotta. 1964 januárjától az USA-ban az iowai, utahi és a coloradoi, majd a belgrádi, bécsi, karlsruhei, valamint a grazi műszaki egyetemek meghívására vendégprofesszorként külföldön is tanított. Számos hazai és nemzetközi társaság választotta tagjai sorába, illetve lett kitüntetéseiknek birtokosa: az MTA Vízgazdálkodás-tudományi Bizottság elnökeként, a Nemzetközi Hidraulikai Kutatásügyi Szövetség alelnökeként működött, az Osztrák Vízgazdálkodási Egyesület, a Padovai Tudományos Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Magyar Hidrológiai Társaság tiszteleti taggá választotta, a Bécsi Műszaki Egyetemen pedig tiszteletbeli doktorrá avatták. Kitüntetései közül kiemelendő a Munka Érdemrend arany fokozata, a Széchenyi-díj, valamint a Német Szövetségi Köztársaság Vízgazdálkodási Egyesületének Gottlieb Hagen-emlékérme. Bogárdi professzor szakmai életútja kiterjedt és teljes volt. Több olyan tudományterületet művelt, amelynek hagyományos hazai iskolája volt, vagy van, és ezeken a területeken nemzetközi megmérettetésben öregbítette a magyar vízépítő mérnökök hírét. Mindez lehetővé tette, hogy két erősen eltérő jellegű világszervezet: a Nemzetközi Öntözési és Vízrendezési Szövetség (ICID), illetve a Nemzetközi Hidraulikai Kutatási Szövetség (IAHR) is megválassza alelnökének. Az előbbi átfogó, az utóbbi speciális ismereteit tisztelte meg.

 

Németh Attila

Források:

A Mosonmagyaróvári Vízi Társulat kialakulása, jelenlegi tevékenysége, feladata - Történelmi visszatekintés. http://movarviz.hu/hu/515-tortenelmi-visszatekintes---movi-kialakulasa-tevekenysege-feladata.htm
Az öntözéses kutatások története Magyarországon. Halászati és Öntözési Kutatóintézet, Szarvas. http://www.haki.hu/index.cgi?rx=&nyelv=hu&item=&searchwords2=&menuparam4=38&menuparam_4=45&type_=4
Ágoston István: A nemzet inzsellérei. Vízmérnökök élete és munkássága XVIII.-XX. sz. Alsó Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság. Szeged, 2001.
Balás Árpád: Magyarország mezőgazdasági szakoktatási intézményei 1896. Czéh Sándor-féle könyvnyomda. Magyar-Óvár, 1897.
Bokor József (szerk.): A Pallas nagy lexikona. 12. kötet. Pallas irodalmi és nyomdai Rt. Budapest, 1893.
Dr. Filotás Ildikó: Emlékbeszéd Kvassay Jenő és Sajó Elemér őrbottyáni sírjánál. Hidrológiai Tájékoztató. 2005.
Dr. habil. Horváth Gergely Krisztián: „Béts tárháza”. Moson vármegye paraszti gazdasága az alsó-ausztriai piacon a rendi korszak végén. Korall 2003/14. 29–54.
Dr. habil. Horváth Gergely Krisztián: „Lépcsőnkénti csendes haladás” Wittmann Antal eszmevilága. In: Czoch Gábor – Horváth Gergely Krisztián – Pozsgai Péter (szerk.): Parasztok és Polgárok. Tanulmányok Tóth Zoltán 65. születésnapjára. Korall Társadalomtörténeti Egyesület, Budapest, 204–227.
Dr. habil. Horváth Gergely Krisztián: Rendi autonómia és fiziokratizmus. Kísérlet a Hanság lecsapolására az 1820-30-as években I. Soproni Szemle. 2008. 4. 378–390.
Dr. habil. Horváth Gergely Krisztián: Rendi autonómia és fiziokratizmus. Kísérlet a Hanság lecsapolására az 1820-30-as években II. Soproni Szemle. 2009. 2. 167–184. Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon. Budapest, 1960.
Kvassay Jenő: A Rábaszabályozás eredményei és a Fertő jövő sorsa. Mosonymegyei Lapok. 1891. 4. 48. 199-200.
Lukácsy Sándor. Kerti Gazdaság. 1857. október 3. 1. 1. 5.
Markó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon III. Magyar Könyvklub, 2002.
Németh Attila (szerk.): Biographiae Óvárienses I. Válogatott életrajzok a magyaróvári agrár-felsőoktatás 190 éves történetéből (1818-2008). Kiadja az Óvári Gazdászok Szövetsége. Mosonmagyaróvár, 2009.
Németh Attila: MTA, Mosonmagyaróvár, Mezőgazdaság-tudomány – Életutak a két akadémia történetének metszésében. Moson Megyei Műhely. 2010. 13. 2. 83-117.
Pintér János: Kvassay Jenő. In: Für Lajos - Pintér János (szerk.): Magyar agrártörténeti életrajzok. Magyar Mezőgazdasági Múzeum kiadása. Budapest, 1989.
Pintér János: Wittmann Antal. In: Für Lajos - Pintér János: Magyar agrártörténeti életrajzok. Magyar Mezőgazdasági Múzeum kiadása. Budapest, 1989.
Sonnleithner, Joseph: Die Blumau. Vaterlandische Blätter. 1810. 3. 17. 169-171.
Dr. Surányi János aranydiplomás beszéde. Különlenyomat a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémia Közleménye 1959. No. 1. számából. 26-29.
Trummer Árpád - Lászlóffy Woldemár: A kultúrmérnöki intézmény hat évtizede (1879-1939). Budapest, 1940.
Dr. Varga Imre – Borsa Károly: Wittmann Antal születésének 200. évfordulójára. Agrártudományi Egyetem, Keszthely. Mosonmagyaróvári Mezőgazdaságtudományi Kar, 1970.
Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrárfelsőoktatás 175 éve. PATE. Mosonmagyaróvár, 1993.