Emlékezés a 2019. június 19-én elhunyt Dr. Gergátz Elemér tanár úrra

Szomorú szívvel tudatjuk, hogy Alma Materünk c. egyetemi tanára és hajdani tanszékvezető egyetemi docense, Magyarország első állatbiotechnológiai kutatóintézetének, a magyaróvári Biotechnikai Állomásnak alapítója és vezetője, hazánk egykori földművelésügyi minisztere, Dr. Gergátz Elemér tanár úr 2019. június 19-én este, életének 78. évében elhunyt.

2019. július 4-én (csütörtökön) 16 órai kezdettel veszünk fájó szívvel végső búcsút Dr. Gergátz Elemér tanár úrtól a csornai premontrei templomban (9300 Csorna, Soproni út 65.). Hamvait ezt követően a rábatamási temetőben helyezik örök nyugalomra. Az óvári gazdászok családja, az általa kinevelt gazdászgenerációk emlékét örökre megőrzik.

Az alábbiakban Dr. Gergátz Elemér önéletrajzi írásával emlékezünk rá és őrizzük emlékét. A cikk a Kamarai Állatorvos Arcképcsarnokában jelent meg.

 

 

Mottó: „Amennyivel tisztul látásom,
Annyival lesz tisztább lángom.”
(Dante)

Dr. Gergátz Elemér
aranydiplomás állatorvos

 

Rábatamásiban a Rábaköz északi részén születtem 1942. május 6-án. Azóta is hálás vagyok a Gondviselőnek, hogy az ország egyik legszebb magyar területére küldött a gólyával. Én nem tudok másképp beszélni erről a vidékről, csak felsőfokon. Ha valaki csak egyszer is látta a Csikos-eger erdőt Földsziget és Osli közt, sose felejti el. A karcsú, magas égerfák olyanok, mint a gótikus katedrális oszlopai. A lombozat fenn összeér, a katedrális mennyezetét alkotja… Dél fele tekintve a tamási, farádi, szárföldi hanyak széle, valamint a Rábaköz földjei, kaszálók, rétek, szántóföldek látszanak. Ha elindulunk, szinte falu falut ér. Isten adta áldott, termékeny terület.

Szüleim gazdálkodó parasztemberek voltak. A Horthy-rendszerben nem voltak elég gazdagok, Rákosi alatt pedig nem elég szegények ahhoz, hogy nyugodtan éljenek. Apám sokáig katona volt a világháborúban, a végén két és fél évet tölthetett jutalomként a Szovjetunió hadifogoly táboraiban. Testvéreim közül csak én ismertem, én is inkább csak fényképről. Igaz, hogy katona képe nagyon belém vésődött, hisz anyám minden este harangszókor apám katona képe előtt imádkoztatott bennünket, kérve Istent, hogy segítse haza őt. (Becsületére legyen mondva a tamási legényeknek, hogy nagyanyám magas törzsű rózsáiról egyetlen szálat sem vittek el, mivel tudták, hogy azokat szálanként én viszem haza apám képe elé. Ilyenek voltak ott a legények.) Amikor apámat 1947 végén eleresztették, s lesoványodva, ágról szakadtan megjött, öcsém szinte bizalmatlanul nézett rá, a húgom meg "bácsinak" szólította. Egyedül én – a nagyobbik gyerek – mondtam, hogy "Édesapám!" s a nyakába ugrottam.

A beszolgáltatási rendszer, a Kádár rezsim, a tsz-esítés aztán elvégezte a feladatát, lett "egalite" (mindenki szegény lett), de ekkor ez már nem volt "érdem". A beszolgáltatásos rendszer, a hadi kommunizmus a mai fiatal számára szinte már elképzelhetetlen. Kegyetlen idők voltak. Amikor az utolsó tehenünket is elvitte a végrehajtó, emlékszem, anyám könyörgött neki: most mit adjak enni a gyerekeknek? "Nyírja be!" - szólt a pribéknek, s vitték a tehenet. Ilyet még a megszállók sem csináltak!

Általános iskolába szülőfalumban jártam. Azt mondják, hogy akit az Isten "kinéz magának", afölé nagyon jó, szigorú tanítókat tesz. Nos, nekem ezen a téren végig szerencsém volt. Abból a környezetből akkor csak tanulással lehetett kitörni, s tanítóim segítettek. Általában kitűnő tanuló voltam. Azt észrevettem, hogy könnyebben tanulok, mint az átlag, de nem akartam "stréber" lenni, olyan akartam lenni, mint a többi.

Mondanom sem kell, hogy az általános iskolát kitűnő minősítéssel zártam. Szüleim – tanítóim egyértelmű biztatására – úgy döntöttek, taníttatnak. Ezzel messzemenően egyetértettem, csak abban voltam bizonytalan, hogy mi legyek. Ugyanakkor megérintett és egyre erősebben foglalkoztatott az állatok gyógyításának gondolata. Végül is belépett a Gondviselő. Győrött a fiú tanítóképzőt megszüntették, így szüleim 1956 augusztusában a Győri Bencés Gimnáziumba írattak be. Azt, hogy mit tesz a Gondviselő, előre elárulom. Idővel állatorvos, később egyetemi tanár lettem.

A bencés gimnázium fegyelme a korábbihoz viszonyított egész más körülmények az első hónapokban nagyon megijesztettek. Úgy gondoltam, ez nekem sok, nem tudok az elvárásoknak megfelelni. Ami az első pillanattól tetszett, az a tanárok hangja volt. A tornatanár kivételével valamennyi bencés szerzetes tanár volt.

Hamarosan rájöttünk, hogy minket olyan emberek tanítanak, akiket szinte "pazarlás" erre használni. Messze megérdemelnék, hogy név szerinti felsorolásban mondjak nekik köszönetet, de úgy érzem, ennek nem is örülnének. Valamit azonban kénytelen vagyok elmesélni. A matematikát 4 évig Igazgató Úr tanította. Mi humán osztályba jártunk, tehát nem a matematika volt legérdekesebb számunkra. Az Igazgató Urat azonban annyira tiszteltük és szerettük, hogy az ő kedvéért, hogy neki örömet szerezzünk, öten-hatan elkezdtünk dogozni a középiskolás Arany Dániel matematikai versenyben. Ugyanazt a feladatot többféle módon oldottuk meg és beküldtük.

Odáig jutottunk, hogy a matematikai lapok már hozták a neveinket, pontszámainkat. Igazgató Úr soha nem dicsért meg bennünket ezért nyilvánosan, de láttuk rajta, hogy örül, tud az akciónkról. 1956 végén 1957 legelején az osztálylétszám lecsökkent. Több osztálytársunk a szüleivel vagy nagyobb testvérével disszidált. Olyan is volt, akit szüleivel börtönbe vetettek, s a szüleit kivégezték. Érettségire huszonketten maradtunk. Ebből 12 jeles és 5 kitűnő érettségi lett.

Jelentkeztem az Állatorvostudományi Főiskolára. Számítottam rá, hogy kitűnő érettségivel sem vesznek fel, s a számításom bejött. Elmentem dolgozni a Magyarkeresztúri Mesterséges Termékenyítő Főállomásra, s beleszerettem a szakmába. A csábításba azért erősen közrejátszott a magyar mesterséges termékenyítés egyik prófétája, Dr. Diós István. Az ügy megszállottja, önzetlenül dolgozó ember volt gazdász és állatorvos képesítéssel. Csak megemlítem, hogy Schandl József és Ujhelyi Imre ugyancsak e kettős képesítéssel dolgoztak. Mind a hárman erősen kötődtek Mosonmagyaróvárhoz, mintegy előrevetítve sorsomat.

Amikor 1961-ben másodszor jelentkeztem az Állatorvostudományi Egyetemre, már jobban reménykedtem. Maximális pontszámmal pályáztam. Előtte a mesterséges termékenyítési hálózat alsó polcait már megjártam, voltam helyettesítő inszeminátor, spermavevő technikus, labor asszisztens. Először helyhiányra hivatkozva megint elutasítottak, de aztán fellebbezésre, rektorhelyettesi keretre felvettek. Innentől nekem az Egyetemen szinte semmi problémám nem volt. A szemeszterek végén az indexembe általában "hatos" minősítés került, így második évtől megkaptam az egyik Népköztársasági Ösztöndíjat is. Szüleim nagyon szegények voltak, így nagy segítség volt az ösztöndíj. Második év végétől kijutottam externistaként az Állategészségügyi Kutatóintézet Kórélettanára a Derzsi-laborba, Bertók Lóránd mellé. Megint nagyszerű embereket ismertem meg. Jó volt hallgatni őket, figyelni a munkájukat, s megérteni valamit gondolkodásukból. Nyaranta visszamentem Magyarkeresztúrra, s ott dolgoztam 1-2 hónapot.

Diplomámat – summa cum laude minősítéssel – 1966. szeptember 10-én kaptam meg, szeptember 12-én megnősültem, szeptember 16-tól elkezdtem dolgozni Magyarkeresztúron, mint laborvezető állatorvos. A mesterséges termékenyítő állomáson eltöltött nyári munkámat beszámították a gyakornoki időbe, így nem is voltam gyakornok. Hamarosan megkaptam a termelésirányítást, így az apaállat gondozók, a mezőgazdasági termelés irányítása is hozzám tartozott. A régi – jónak hitt – szemléletet át kellett állítanom. A spermakezelés és tartósítás terén új módszereket, új spermahigító rendszereket vezettem be. A kezdeti tartózkodás után – miután látták, hogy a termékenyítő anyag minősége javul, s a dolgozók hónapról-hónapra több prémiumot kapnak – a bizalmatlanság megszűnt, sőt az általános vélemény az ellenkező oldalra csapott át. Szabad kezet kaptam, szépen rám testálták az inszeminátorok továbbképzését, a kinti szakmai munka koordinálását is.

Közben – az OTÁF segítségével – építkeztünk. Teljesen új laboratóriumi rendszert alakítottunk ki. Így meg tudtam valósítani, hogy a járványvédelem alapvető előírásait megoldjuk, s mindenekelőtt a szakma elsőbbsége érvényesüljön, a bikák előkészítése, a spermavétel és a labortechnika szinte egy helyről irányíthatók, jól átláthatók legyenek. Mindent ki kellett szűrni, ami a dolgozók figyelmét a fő tevékenységtől elterelte volna. A központi helyen a laborvezető állatorvos állt, neki mindent látnia kellett.

Csendben, nyugodtan dolgoztunk. Csak így lehetett jó minőségű termékenyítő anyaggal ellátni az inszeminátorokat. Egy kis bakteriológiai labor azt is lehetővé tette, hogy a termékenyítő anyag mikroflórájának esetleges rezisztencia változásait észrevegyük, s a megfelelő antibiotikum kiválasztásával módosítsuk.

1971-ben fél évre behívtak tartalékos tisztképzésre. Nagyon nehezen hagytam ott a labort. Szerencsére az Állomás igazgatója szintén keményen megfogta a labort, én pedig alig vártam, hogy visszamehessek.

Visszatértem után – egy elkülönített részen – beindítottuk a juhok mesterséges termékenyítését központi sperma ellátással. Ekkor kerültem először kapcsolatba a juh mesterséges termékenyítéssel. Sajnos ez nem sokáig tartott, mivel a bikasperma mélyhűtés előrehaladtával és a mesterséges termékenyítés elterjedtével a bikákat elkezdték koncentrálni a mesterséges állomásokra, így erre a fajra kellett fókuszálnom. Megváltozott a bikasperma mélyhűtési módszer. Korábban a hűtőanyag szárazjég volt, a hűtőközeg denaturált szesz, a mélyhűtött sperma pedig ampullákban volt. Mivel Magyarkeresztúr az egyetlen természetes CO2 forrás (Répcelak-Mihályi) mellett fekszik, az ország ampullázott, mélyhűtött spermakészletét ideiglenesen Magyarkeresztúron tárolták. A folyékony nitrogén használatával a helyzet megváltozott. Közben Répcelak felrobbant, de erre már az új mélyhűtött technológia szinte készen volt, csak át kellett venni.

Magyarkeresztúr – több korábbi állomáshoz hasonlóan – új feladatot kapott. Meg kellett oldani a sertések mesterséges termékenyítését lehetőleg központi spermaellátással. Ezen sokat dolgoztunk. Maga a spermavétel aránylag egyszerű volt, de a tartósítás és a termékenyítés technológia már problémásabb. Olyan hígító rendszert kellett összeállítani, amely a termékenyítő anyagot legalább 1-2 napig fertilisen megtartja. Emellett meg kellett találni az optimális tárolási hőmérsékletet is. Az egyes fajok spermája nagyon különbözik. A termékenyítés technológiát illetően körjáratos rendszerben aggályos az ún. Mellrose termékenyítő katéter használata. Gyakorlati körülmények közt a gumi katétert nem lehet megnyugtatóan sterilizálni. Ezért a legtöbben az egyszer használatos katétereket javasoltuk, azokkal is lehet eredményesen termékenyíteni. Mindez nem volt olyan egyszerű, én is álltam közvetlen fegyelmi előtt "makacsságom" miatt. Később minden megváltozott. A szakmai szemléletet felváltotta egy egészen más, számunkra idegen szemlélet. Nem jól van ez így…

A több megyére kiterjedő állattenyésztési vállalatok létrehozása önmagában nem okozott problémát, hisz az állami és üzemi inszeminátorok tevékenységének segítésére 1-2 évig ott voltak a cég által alkalmazott szaporodásbiológus szakállatorvosok. A gondok akkor nőttek meg, amikor néhány "nagyokos" kitalálta, hogy az "állami" inszeminátorokat szüntessék meg, azok magánvállalkozók legyenek, mert ez a modern. A szaporodásbiológusok pedig – különösen, ha jól dolgoznak – csökkentik a vállalat árbevételét, hisz kevesebb termékenyítő anyagot lehet eladni. Ekkora szamárságot ritkán lehet hallani…Ezt már egy lelkiismeretes ember nem tudja elviselni, különösen, ha éveket töltött el a szakmában.

Azokban az években már többször felkértek vendégelőadónak szaporodásbiológiából a - Mosonmagyaróvári Agráregyetemen – mérnök-továbbképzésekhez, szakmérnök képzésekhez. Nagyon szerettem ezt a feladatot. Az állattenyésztőket szinte kivétel nélkül ismertem, a gondjaikat is tudtam, s a példákat mindig az ő területükről vettem.

Néhány állatorvos kollégával elhatároztuk, hogy a Szombathelyi Állattenyésztő Vállalat működési területén - Győr-Sopron, Vas és Zala megyében - az inszeminátorok munkáját, gondolkodását közelítjük egymáshoz, s a mi befolyásunkat is erősítjük. Mind a három megyében az inszeminátori értekezleteket kibővítettük továbbképzéssel. Egységes munkatervet állítottam össze, s a témacsoportokat felosztottuk egymás közt a szakállatorvos kollégák érdeklődése, tapasztalatai szerint. Ezt a módszert a kollégák is megszerették, s a kezdeti ódzkodás után szinte élvezték a gyakorlati emberek kérdéseit. A korábbi megyei igazgatók szinte hüledeztek, hogy a Győr-Sopron vagy Zala megyei kolléga olyan hangnemben beszél pl. a Vas megyei inszeminátorokkal, mintha 20-30 éve ismernék egymást. Pedig csak a közös problémákat ismerték és a szakmájukat tudták.

Azt elfelejtettem mondani, hogy a három megye összevonása után a Szombathelyi Mesterséges Termékenyítő Főállomás szaporodásbiológiai osztályának vezetését bízták rám. A sok probléma ellenére viszonylag könnyen voltam, hisz a három megyében 17 szakállatorvos, s 45-50 állami és üzemi inszeminátor segített. Jó gárda volt. Soha nem a rivalizálás, hanem a kölcsönös segélynyújtás motivált bennünket.

1978-80 közt posztgraduális képzés során szakállatorvosira jártam, s 1980 őszén szaporodásbiológus szakállatorvos képesítést szereztem. Amikor a Vállalat vezetése és felettes szerve az Országos Állattenyésztési Felügyelőség ki akart emelni az osztályvezetőségből, s általános igazgatóhelyettest akartak belőlem kreálni, nem vállaltam. Mondtam, hogy ez nem nekem való, én csak jókedvvel és "nyílt sisakkal" tudok dolgozni a szakmámban.

A Mosonmagyaróvári Agráregyetem – amelynek szakembereivel már 1967 óta dolgoztam együtt több kísérleti munkában is – megtudván a problémámat, meghívott oktatónak a Karra. Egyetemi adjunktus lettem 1979. szeptember elsején. Kezdetben állategészségtant tanítottam,s gyakorlatot vezettem. A következő években már anatómia gyakorlatokat is vittem, s szaporodás-élettani előadásokat tartottam. A szakmérnök képzések során a szaporodásbiológia tanítását bízták rám. A tanítás mellett - részben jövedelmem kiegészítése miatt, részben a gyakorlattal való kapcsolatom pótlására - néhány termelőszövetkezetben délutánonként szaporodásbiológus szakállatorvosi munkát láttam el.

Az 1982-es államvizsgák alkalmával az akkori Földművelésügyi Minisztérium néhány vezetője kapacitált, hogy kezdjem el az állatbiotechnika/biotechnológia tárgy anyagának kidolgozását, hozzunk létre kísérleti állomást, s kezdjük el a munkát. Elkezdtem a felkészülést. A Kar vezetőségének semmi kifogása nem volt az elképzeléssel kapcsolatban, s 1983 elején az elhanyagolt állapotban lévő volt fajtakísérleti állomás épületét kaptam meg telephelyül azzal, hogy az asszisztencia fizetését szaporodásbiológiai munkával biztosítsam (a Biotechnikai Állomás történetéről és tevékenységéről honlapunk is megemlékezett a kutatóintézet 30 éves fennállásának jubileumakor, a cikk ide kattintva olvasható - a szerk.). Az év közepén az akkori dékán 500.000 Ft kölcsönt adott a legszükségesebb laborbútor beszerzésére. Közben az egyik szakmérnök-jelölttől megtudtam, hogy a Húsipari Tröszt - nagyon olcsón - egy lacaune juhnyájat hozott be Franciaországból Mezőtúrra. A francia farmer le akarta vágatni a nyájat, mivel az egy szinte gyógyíthatatlan bakteriális betegséggel (Morel-disease) volt fertőzött. Magyarországon addig e betegséggel nem találkoztunk. A szükséges ellenőrző karantén vizsgálatok során kiderült, hogy a kórokozó minden juhfajtát és korcsoportot megbetegít, a hagyományos antibiotikus kezeléssel nem gyógyítható, a régi módszerekkel a mentesítést nem lehet végrehajtani. Az Állategészségügyi Szolgálat - az ország állománya védelmében - a karantént nem oldotta föl, s liquidálást javasolt. Meglátva ezt az állományt, javaslatot tettem egy új mentesítési eljárásra. Mivel a fajta felhasználása a magyar juhtenyésztésben egyértelműen indokoltnak látszott, vállalkoztunk arra, hogy a mentesítést embrióátültetéssel megpróbáljuk. Megbeszéltem mindezt a Szolnoki, valamint a Győr-Sopron Megyei Állategészségügyi Állomás vezetőivel, majd az Országos Főállatorvossal, s engedélyt kaptam arra, hogy - a világon elsőként - állománymentesítést kezdjek bakteriális betegségtől embrióátültetéssel. Igazi segítséget és bátorítást adott megyénk állategészségügyi szolgálata.

A mentesítést a mesterség szabályai szerint, s az új ismeretek birtokában szakszerűen végrehajtottuk, s a genetikai anyagot megmentettük. A megmentett anyagból először nukleusz tenyészetet, majd törzstenyészetet hoztunk létre. Ma Magyarországon a lacaune fajta a legnagyobb létszámú, fejt állomány.

Az alapfeladat mellett természetesen egyéb biotechnikai, biotechnológiai munkát is végeztünk. Embriófelezést kezdtünk el a Bécsi és Budapesti Állatorvostudományi Egyetem kutatócsoportjával, majd a manipulációs munkát kiméra-előállítással is folytattuk.

Közép-Európában nálunk született meg embriófelezés útján az első monozigotikus ikerbárány pár, s 1986-ban a világon harmadik-negyedikként egy interspecifikus juh-kecske kiméra. (A fajon belüli első kimérát már 1985-ben létrehoztuk.)

Az 1990-es évek közepén közös munkába kezdtünk a Szegedi Biológiai Központtal valamint a Kanadában, Vancouver székhellyel működő Chromos Intézettel: minikromoszóma embrióba történő bejuttatásával transzgénikus juh létrehozását tűztük ki célul. A manipulációs eljárásokkal mélyhűtött, sőt vitrifikációval mélyhűtött embriókat állítottunk elő.

Jelenleg - az évtizedekkel ezelőtt kezdett - juh-kecske mesterséges termékenyítési technológia, valamint a kos- és baksperma mélyhűtési eljárások továbbfejlesztésén dolgozom. Meglepő, hogy még mindig fejlesztendő a sperma mélyhűtés juhnál, kecskénél és a sertésnél is. Évente tartok kiskérődző inszeminátor tanfolyamot, hogy a gazdák - a kurzuson megszerzett ismeretek birtokában - legalább a saját állományukat tudják mesterségesen termékenyíteni.

Volt az életemben egy "vargabetű", amely 1991-1993 közt tartott. Az életrajzomban az áll, hogy ekkori munkáltatóm a Magyar Köztársaság Kormánya volt, s földművelésügyi miniszterként szolgáltam. Erre a posztra Antall Miniszterelnök Úr választott ki, a Kisgazda Párt ajánlott. Életem talán legnehezebb szakasza volt. Nem akartam miniszter lenni, de az ilyen felkérésre nem lehet nemet mondani. Próbálok inkább csak kellemes emlékekre visszagondolni. Amerikában egy idős hölgytől egy kis arany címert kaptam kitűzőnek a következő kísérő szöveggel: "Kérem, miniszter úr, viselje becsülettel az ország és a nemzet szolgálatában!" Igyekeztem és igyekszem ma is. A kis címer minden ünnepélyes alkalomkor kint van a zakóm hajtókáján.

Meglehetősen mozgalmas időszakban voltam miniszter. Mindjárt az első napokban jöttek a "tejtüntetők". Persze, hogy ismertem a problémájukat, hisz éveken keresztül dolgoztam szaporodásbiológus szakállatorvosként 3 nyugati megyénk nagyüzemi tehenészeteiben. Nemcsak az üzemek szakmai vezetőit, de a gondozók zömét is ismertem. Nemcsak ismertem, de meg is értettem gondjaikat. Egy olyan túltermelési válság idején, amikor az export piacokat beszűkítették, nehéz okosan segíteni. Nyugat-Európa "segítőkészsége" csak nehezítette a mi helyzetünket. Meg kellett értenünk, hogy a nyugatiak segélyeikkel elsősorban a saját gondjaikon akartak könnyíteni, s ez természetes is. Felkértem az Országos Tejkísérleti Állomás vezetőjét, hogy "hozzon engem képbe". Szívesen segített.

A tejtermelők demonstrációja napján éppen kormányülés volt. Miniszterelnök Úr szólt, hogy néhány napos miniszterként mindjárt van egy "kényelmes" feladatom. Fogadjam a tüntetőket, s próbáljak szót érteni velük. Egy 6-8 fős küldöttség jött a parlamentbe, természetesen petícióval, a TV-sek harcos, "együttérző" drukkolásával. Eléjük mentem a folyosón, s mit ad Isten, szinte valamennyit személyesen ismertem. Keresztnevükön üdvözöltem őket, s invitáltam az ismerősöket, hogy beszéljük meg a gondokat, s próbáljunk segíteni. (A TV-sek kezében a kamerák egymás után konyultak le, nem volt szenzáció.) Egy-másfél órás eszmecsere után végül is valamiféle rossz megoldást találtunk. A tüntetők felajánlották, hogy végső esetben, megemelik a szelekciót, a szokásos 20-30 %-os selejtezés helyett több tehenet vesznek ki a termelésből. "Ellenszolgáltatásként" azt kérték, hogy a selejt tehenek vágóértéke és leltári értéke közti különbséget károljuk el közösen, s próbáljak a létszámcsökkentés arányában tehenenként 10.000 Ft kárpótlást kihajtani. Csak azt kértem a tüntetőktől, hogy a magas értékű, üszőnevelő tehenek nehogy selejtezésre kerüljenek. Válaszuk: "Ismerhetsz bennünket!" Emellett megígértem, hogy a vemhes üsző exportunkat segítem, a tejfogyasztás fokozása érdekében pedig megpróbálkozunk az "iskola-tej" bevezetésével. Becsületére legyen mondva a feleknek, hogy a megállapodást betartották. Év végére a fejt tehén létszámunk kb. 70-80 ezerrel csökkent. Kicsit megkönnyebbültünk, az akciót megszűntettük. Ez volt az a híres megállapodás, amelyben - a témában laikus média szerint - a miniszter "vérdíjat" tűzött ki a tehenekre. Azóta a fejt tehén létszámunk néhány százezerrel csökkent kárpótlás nélkül is…

Az is igaz, hogy a demonstráló küldöttség egy-két tagja panaszkodott, hogy így nem lehet igaziból tiltakozni. Ki látott már olyat, hogy a miniszter eléjük megy a tüntetőknek és: "Szevasz Jóska! Szia Zoli! Gyertek be, Balázs!" szavakkal köszönti őket. Nem is az ilyen emberekkel volt bajom. Ők gyakorló állattenyésztők voltak és ismertük egymást.

Volt olyan szituáció is, hogy a miniszteri értekezlet után a szolgálati lakásom titkos számán hívott fel valaki, hogy a délelőtti döntésem miatt szól - a régi ismeretségre tekintettel - "Ne menjek az út közepén!" Mondtam, hogy köszönöm, vigyázni fogok, majd a falhoz közelebb megyek.

Én nem panaszkodom, de örömmel vettem a felmentésemet, s nagyon szívesen jöttem vissza az Egyetemre tanszékvezetőnek, a Biotechnikai Állomásra kutatónak. Én itthon érzem jól magam. Szeretem a munkámat, azt teszem, amit szeretek normális emberi környezetben és a megmentett, értékes lacaune állományunkban gyönyörködve.

Ha az ember a napi rutin munkában elfárad, vagy nincs kedve hozzá, rendszerint valami hobbi tevékenység felé fordul. Én legszívesebben a magyarság őstörténete, a vallásunk kialakulása felé megyek. Ez persze bizonyos nacionalizmust indukál, bár vigyázok az arányokra. Különben is ezt tartom a kisebb "bűnnek". Ha semmi mást nem csinálunk, mint odafigyelünk gyerekdalainkra, átgondoljuk, hogy mit is énekel őszintén a magyar gyerek, máris önbizalom és öröm tölt el bennünket. Hála Isten e régi dalok egy része megmaradt, mert nem tartották veszélyesnek őket, s hagyták. Ugyanez a helyzet, csak kisebb mértékben mondáinknál és a magyar népmeséknél is. Van az önbecsülésünknek alapja, van mire büszkék legyünk, s ezt finoman ki is lehet mondani. Amikor a Kijevi Nemzeti Múzeumban egy hun harcos ezüstveretes szíjvégén megláttam rovásírással gyakorlatilag a "Miatyánkot", csak azt kérdeztem, mikori ez a szíj? Mondták, hogy Krisztus után kb. 410-ben készült. Azonnal értettem, hogy itt sem mondtak igazat nekünk korábban.

Salzburg és München közt a Chiemsee mellett Umschau-ban látható avar keresztény templom-rom falán két helyen is ott van a Szentháromság-freskó (Atyaisten, Istenanya, Fiúisten). Milyen pogányok is voltak ezek a hunok-avarok-magyarok? Jó lesz revideálnunk bizonyos - korábban igaznak hitt - ismereteinket. Nem a X. századi német-római papokkal kezdődött a kereszténység!

Álszerénység lenne tőlem, ha nem említeném meg, hogy kaptam néhány megtisztelő kitüntetést: Schandl József-díjat a "juhtenyésztés területén elért kiemelkedő tevékenységért"; Ujhelyi Imre-díjat "iskolateremtő egyetemi oktatói munkáért; a lacaune juhfajta genetikai anyagának megmentéséért, a fajta honosításáért"; a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét "példaértékű, hivatástudattal végzett szakmai munkájáért, tudományos eredményeiért."

Köszönöm mindazoknak, akik így minősítettek, köszönöm munkatársaimnak, hogy segítették munkámat. Mindenekelőtt köszönöm a Gondviselőnek, hogy életemet és sorsomat egyengette, s igen sok örömet adott.

Dr. Gergátz Elemér